2000. július 15.
(XII. évfolyam, 163. szám)

A vízmûvek értesíti a lakosságot, hogy felújítási munkálatok miatt július 18-án, kedd reggel 7 órától július 19-ig, szerda reggel 7 óráig nem lesz ivóvíz Kolozsváron. A szolgáltatás fokozatosan növekvô nyomással fog helyreállni.

Ugyanakkor szünetel a vízszolgáltatás a következô helységekben: Gyalu, Fenes, Kisbács, Apahida, Szamos- szentmiklós, Kolozs, Nemeszsuk, Bonchida, Válaszút, Nagyiklód, Szamosjenô, Dengeleg és Szamosújvár.

Az illetékesek felkérik a lakosságot, hogy az ivóvíz szünetelésének idejére lássák el magukat megfelelô mennyiségû vízzel. A fogyasztók megértését a vízmûvek elôre is köszönik.

A iasi-i Ítélôtábla helybenhagyta Vasile Sãlcudean volt prefektus keresetét, amelyet Gheorghe Funar polgármester és a kolozsvári városi tanács ellen nyújtott be. A moldvai fôvárosban hozott ítélet megtiltja a kolozsvári Antonescu-szobor felállítását. Az ítélet még megtámadható a Legfelsôbb Bíróságon.

Mint ismeretes, tavaly ôsszel a városi tanács megszavazta, hogy Kolozsváron szobrot emeljenek Ferdinánd királynak, I. C. Brãtianunak, Iuliu Maniunak, valamint Antonescu marsallnak. A polgármester a kivitelezésért felelôs testület megalakítását is elrendelte.

Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter azonnal tiltakozott az Antonescu-szobor ellen, hangsúlyozva, hogy a véreskezû diktátor szobra sérti a nevével fémjelzett rendszer által üldözöttek, meghurcoltak és meggyilkoltak emlékét, ugyanakkor a demokrácia megcsúfolását jelentené. Vasile Sãlcudean prefektus, a kormány helyi képviselôje az igazságszolgáltatáshoz fordult, kérve a tanács és a polgármester határozatának érvénytelenítését. A keresetet a felek kérésére „semleges területre", vagyis Iasi-ba helyezték át, mivel az érintettek nem bíztak a kolozsvári igazságszolgáltatás pártatlanságában.

A iasi-i Ítélôtábla csütörtökön tárgyalta meg az ügyet, és helyet adott az ex-prefektus kérésének. A moldvai bírák elrendelték mind a városi tanács döntésének érvénytelenítését, mind a polgármester bizottságalakító rendeletének érvénytelenítését.

Az ítélet azonban nem végleges, a törvény szabta tizenöt napon belül Funar megtámadhatja a Legfelsôbb Bíróságon.

(g)

A megyei tanácsnak a választások utáni tegnapi elsô sajtóértekezletén jelen volt az új vezetôség Ioan Rus elnök, Kerekes Sándor alelnök és Serban Gratan alelnök személyében. Az elnök ismertette a megyei tanács elsôdleges programját, amely tíz pontból áll. Az eltervezett tevékenységek közül megemlítjük a Gyalui-tó, a Tordai-hasadék, Járabánya védett övezetté nyilvánítását; a megyei úthálózat fejlesztését; az ivóvíz minôségének javítását; azoknak a munkálatoknak az ellenôrzését, amelyekre a megyei tanács ebben az évben pénzt utalt ki. Ioan Rus elnök az elmúlt

napokban a megyei városokba is ellátogatott, és megállapítása szerint legsûrgôsebben a lakosság megélhetési gondjain kellene javítani, amely feltétele a további fejlesztésnek.

A megyei tanács közleményben hívja fel az érintettek figyelmét arra, hogy az 1991/50. törvény alapján 7 és 20 millió lej közötti büntetésre számíthatnak azok, akik engedély nélkül építkeznek, vagy nem tartják tiszteletben a jóváhagyott tervet. Mindazok esetében, akik figyelmen kívül hagyják a jegyzôkönyvben elôírtakat (az építkezés leállítása, a törvényes feltételek megszerzése, az eredeti állapot visszaállítása), a kihágás bûncselekménnyé alakul, és ennek alapján értesítik is az illetékes hatóságokat. Emiatt a megyei tanács felkéri az érintetteket, hogy legkésôbb augusztus elsejéig intézkedjenek a törvényben elôírt feltételek teljesítéséért. Minderrôl értesítik egyúttal a városi tanácsot, polgármestert és alpolgármestert is, hiszen az ellenôrzések meg nem szervezése és elmúlasztása szintén kihágást jelent.

(ú. i.)

Folytatódik az átfogó reform a tanügyben — jelentette be pénteki sajtóértekezletén Andrei Marga tanügyminiszter. Elmondta: komoly változásokat vezettek be a középiskolák tantervében, kormányhatározatot hoztak arról, hogy az óvoda- és iskolaépületek a helyi tanácsok hatáskörébe kerüljenek, elindították azt a programot, amelynek segítségével az elkövetkezô években az ország valamennyi iskolájának Internet-hozzáférést biztosítanak. A felsôoktatás terén precedens nélküli módon bôvítik a felvételi helyek számát, átszervezik az egyetem utáni tanulmányok struktúráját, korszerû managementet vezetnek be, fejlesztik a felsfôfokú oktatási intézmények európai dimenzióját (európai programok, cserék).

Marga bejelentette, hogy a tanügyminisztérium átadott valamennyi olyan intézményt, amelyben árva gyermekeket oktattak — Vannak kisebb gondok, de általánosságban beszélve betartottuk ígéretünket — mondta. A tanügyminiszter statisztikai adatokat szolgáltatott az egyetemi hallgatók számának növekedésérôl: 1990-ben csupán 164 ezer fiatal tanult az ország egyetemein, 1997-ben már 261 ezer, jelenleg pedig 320 ezer egyetemi hallgató van az állami felsôoktatásban. Ez azt jelenti, hogy jelenleg (az 1990-es 4,7 százalékhoz képest) az egy évben született polgárok 17,42 százaléka végzi el az egyetemet . Az Amerikai Egyesült Ællamokban ez az arány 60%. A 100 ezer lakosra jutó egyetemi hallgatók száma a következôképpen alakult: 1990-ben 689, 1997-ben 1576, jelenleg pedig 1997.

A tanügyminiszter távlati tervként említette a felvételi vizsga teljes eltörlését. — Azt szeretnénk, ha valamennyi fiatalnak megadatna a lehetôség, hogy beiratkozzon az egyetemre. A szelekciót az elsô tanulmányi évet követôen végezné el az egyetem szenátusa- mondta Marga.

A tanügyminiszter elismerôen szólt a BabeØ-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Chartájának módosításáról. Elmondta: a Charta biztosítja a karok önálló managementjét, anyagi autonómiáját. Szerinte a felsôfokú oktatási intézmény alapszbályzata a legmagasabb fokú multikulturalitást biztosítja az egyetem számára, eleget téve Max van der Stoel, az EBESZ kisebbségi fôbiztosa valamennyi megjegyzésének, ajánlatátnak. Marga szerint az egyetem szentátusának tagjai valamennyi procedurális elôírást betartva utasították vissza a testület magyar tagjainak az öt önálló magyar kar létrehozásáról szóló javaslatát. A sajtóértekezlet során Andrei Marga tanügyiniszter nem tett említést a magyar és német tanulmányi vonal fejlesztésérôl, új csoportok beindításáról.

Kiss Olivér

Több olvasónk ezentúl szerencsésnek tarthatja a 13-as számot, ugyanis júliusban ezen a napon több tíz nyeremény lelt gazdára. Az Apáczai líceum díszterme adott otthont sorsolásunknak az ominózus napon, és a nagyérdemû elégedetten távozhatott mûsorunk után. Annál is inkább, hogy ismét az Öreg Fiúk Zenekara színvonalas elôadása töltötte ki az izgalmas sorshúzásunk szüneteit.

A negyedévi elôfizetôk versengtek a legnagyobb díjért, az Intersat Kft. ajándékáért, a Normende típusú színes televízióért. A legszerencsésebb nyertes neve: Hatházi Anna Mária (Kolozsvár, Al. Vlahutã D pengeblokk/52.).

Támogatóink voltak még: az Amic Kft., VSA, Chilly-Willy, Tapet-Center, Hélène, Dan Magdun Gazdabolt, Fantastik Intermed és természetesen a házigazda, az Apáczai Csere János Líceum.

Egyhavi elôfizetésünk nyerteseinek névsora: 1. Tefal villanykemence: Török Mária Anna (Kolozsvár, Scãrisoara sétány 4/14.); 2. felgöngyölíthetô turistamatrac: Deritei Erzsébet (Mezôtüre 140.); 3. 50 ezer lejes vásárlási utalvány használtruhaboltba: Szász Gábor (Rákóczi út I. tömb/85.); 4. viaszosvászon asztalterítô és csempe-lehúzósképek: Molnár Klára (Meteor 6/30.); 5. mûanyag kosár, tálca, pohár- és fagylaltkészlet: Deésy Zoltán (Brâncusi 38.); 6–8. kertészeti eszközök: Kozma Csilla (Otelului 8.); Hágán Toma (Napoca 12/6.) és Véber László (Egeres 134.); 9–10. egészségápolási cikkek: Fehér Márta (Detunata sétány 5/95.) és Bicsak Ilona (Cismigiu 1B/10.).

Három hónap rejtvénypályázatának a sorsolására is sor került — a Corvina Nemzetközi Rejtvénymagazin és a Szabadság közös pályázataira három vagy négy rejtvény helyes megfejtését kellett beküldeni. A nyertesek:

Április, négy rejtvény: 1. videokazetta: Socaciu L. Krisztina (Kolozsvár, Cuza Vodã 8.); 2–10. ajándékkönyv: Kocsis Annamária (Ilie Mãcelaru 22.); kétszer Kiss Ildikó (Fôtér 5.); Kiss Irma (Detunata 15/14.); Darabont Sándor (Plopilor 34/11.); Páll András (Toplita 3/5.); Balogh Eta (Gyár u. 1.); Karczagi József (Gr. Alexandrescu 38/30.) és Levey Ferenc (Traian 91/11.).

Április, három rejtvény: 1–2. Szabadság-elôfizetés: Nagy Zoltán (Kolozsvár, Donát 109/11.); és Konteszveller László (Tomis 5/4.); 3–10. ajándékkönyv: Nagy László György (Gorunului 3/5.); Nagy Magda (SomeØului 26.); Kiss Margaréta (BrâcuØi 202/13.); Török Annamária (Aurel Vlaicu 3/197.); Zsakó Erzsébet (M¦cinului 16.); Lészai Orsolya (Párizs 13.); Fülöp Ferenc (Dés, Uniri 3/23.) és Kéntor Erzsébet (MehedinÍi 40/40.).

Május, négy rejtvény: 1. videokazetta: Páll András (TopliÍa 3/5.); 2–10. ajándékkönyv: négyszer Páll András (TopliÍa 3/5.); Darabont Sándor (Plopilor 34/11.); Socaiu Krisztina (Cuza Vod¦ 8.); Szilágyi Katalin (Unirii út 29/5.); Kiss Cornelia (MicuØ sétány 1/130.) és Kiss Ildikó (Fôtér 5.).

Május, három rejtvény: 1–2. Szabadság-elôfizetés: Török Annamária (Aurel Vlaicu 3/197.) és Fülöp Géza (Horea 96–106/30.); 3–10. ajándékkönyv: Ercse Judit (Jugoszlávia u. 23.); Szilasi Ida (December 21. út 60/18.); Bayer Márta Antónia (ArieØului 119/65.); Nagy Irén (Egyetem u. 1/25.); Lajosi Jolán (Detunata sétány 13/23.); Balogh Klára (Detunata sétány 13/39.); Bauman Mária (MehedinÍi 2/4.) és Moldván István (Dónát XIII/8.).

Június, négy rejtvény: 1. videokazetta: Bíró-Szokolovszki Magdolna (Madách 1.); 2–10. ajándékkönyv: Salvan Virgil (M¦rului 6.); Szilágyi Katalin (Unirii út 29/5.); Fodor András (KIsbács 91.); Tóth János (Vágóhíd tér C/2 tömb/13.); Kiss Ildikó (Fôtér 5.); Balogh Eta (Gyár u. 1.); Páll András (TopliÍa 3/5.); Szôke Gyula (Muncitorilor 24/12A.) és Debreczeni Ægnes (MehedinÍi 43–45/120.).

Június, három rejtvény: 1–2. Szabadság-elôfizetés: Gábor István Gábor (Titulescu 32.) és Beke Piroska (CriØan 10.); 3–10. ajándékkönyv: Dézsi Márta Apolka (Bánffyhunyad, Horea 16.); Kis Elena (DragoØ Vod¦ 18.); Nagy László György (Gorunului 3/2.); Dörner Annamária (DâmboviÍei 47/40.); Bátori Zsófia (BizuØa 6/31.); Szilágyi László (MehedinÍi 4/3.); Orbán Júlia (December 21. út 129/113.) és Kilin Erzsébet (Gyár u. 5/38.).

(A Szabadságban megjelent rejtvények helyes megfejtései: április: 1. ford.: — Azért, hogy tudjuk mennyit késnek; 2. ford.: — Egy percnyi néma csönddel; 3. ford.: — Úszre vettem, itt felejtette az ernyôjét; május: 1. ford. — Mert az ebéd is rossz volt; 2. ford.: — Inkább tanultál volna meg úszni, mint angolul; 3. ford.: — Mosógépet javítok; június: 1. ford.: — Dehogy véletlen, ezért vettem el; 2. ford.: — Mert akkor hozzám jártak vizitbe; 3. ford.: — mindkét szomszéd házat potom áron tudtam megvenni.)

Az est végén a nézôkönség nagy része is jutalomban részesült, hiszen tombolasorsolásunkon pénztárcát, csempe-lehúzósképeket és ajándékkönyveket osztottunk ki. Nyereménysorsolásunk segítôi, a húzást végzô gyerekek hagyományos módon cukorkát kaptak.

NYEREMÚNYEINK TÁRGYAK VAGY SZOLGÁLTATÆSOK, PÉNZBELI ELLENÉRTÉKRE ÁT NEM VÁLTHATÓK!

P. J. A.

A 130. PANNON ALKALMAZOTT MATEMATIKAI TALÁLKOZÓT (PAMM) tartják meg július 15–22. között a Gábor Dénes Alapítvány rendezésében Kolozsváron és Csíkszeredában. A tudományos nyitókonferenciát hétfôn a Babes–Bolyai Tudományegyetem fôépületének 5/I-es termében rendezik. A szervezôbizottság: Detrekôi Ákos, a Budapesti Mûszaki Egyetem rektora, Zárda Sarolta, a Budapesti Gábor Dénes Fôiskola rektora, Kása Zoltán, a BBTE rektorhelyettese, Nicolae Lung, a Kolozsvári Mûszaki Egyetem Matematika Karának vezetôje, Selinger Sándor, a Gábor Dénes Fôiskola erdélyi központjának igazgatója, valamint a rijekai és az újvidéki tudományegyetemek küldöttei, és mások.

A KOLOZS MEGYEI KERESKEDELMI, IPARI ÉS MEZÔGAZDASÁGI KAMARA augusztus 21–28. között csoportos utat szervez a hannoveri világkiállítás megtekintésére. Közben megtekintik a frankfurti Tendence általános vásárt, a polteni (Ausztria) Gateflor kertészeti és virágvásárt és a bécsi Shoes & Bags lábbeli és bôrdíszmûipari nemzetközi vásárt.

A kamara szaktanfolymai: júl. 17–aug. 10. között üzleti és közigazgatási angol nyelv, júl. 17–19. között Internet (12 óra), júl. 18-án Incoterms 2000.

ÚJABB KULCSCSOMÓ VÁRJA TULAJDONOSÁT a szerkesztôségben. A Fôtéren, a Memorandisták szobra körül vesztették el. Átvehetô a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt, I. emelet, 16-os szoba, a Szabadság titkárságán.

Hallhattuk ôket a CD rádióban, láthattuk elsô videoklipjüket az Atomic televíziós zenecsatornán. Az „Am cazanul meu" (Saját kazánom) számot a kolozsvári M klubban forgatták, jelenleg ez a „legolcsóbb klip" az Atomicon. A DESPERADO együttes Promit cã nu mai beau — (Megígérem, többé nem iszom) — albumbemutatóján megtudhattuk: a fiatal együttes 1998-ban alakult Kolozsvárott. Tagjai: Sandy Deac — akusztikus gitár, billentyûsök, ének, Cãlin Pop — gitár, ének, Kovács László — gitár, Sergiu Berindei — dob, ének, Lucian Pop — basszusgitár. Eddig 50 koncertjük volt, Kolozsváron kívül Nagyváradon, Turnu-Severinben, Besztercén és Gyulafehérváron is felléptek. Utoljára az Egyesült Államok napján a Herestrãu parkban az Iris-szel együtt élôben koncerteztek.

— Miért a fôvárosban mutattátok be az albumot?

— Úgy gondoljuk, egy együttes sikere függ attól, hogy a fôvárosban felfigyelnek-e rájuk, meghallgatják üzenetüket — mondta Sandy. — Nagy sikerünk volt Bukarestben és bízom a Fortuna kegyeiben.

— Milyen témákról szól az album?

— Tíz szám közül kettôben is a motorosokhoz szólunk. A mindennapi élet problémáit ragadjuk meg játékosan, pajkosan, gúnyolódva. A legényéletet, az ivászatot, a dorbézolást énekeljük meg — mondták a Desperado tagjai. A Zone Records által forgalmazott Promit cã nu mai beau CD-n és kazettaváltozatban jelent meg a piacon. A zeneszámok többsége, akárcsak az „Am cazanul meu", „Suntem de la tarã", „Sunt cowboy si sunt burlac" slágerek stílusa az amerikai country zenéhez közelít. A DESPERADO elsô albumát csütörtökön este fergeteges koncerttel avatták fel a Diesel klubban.

Szôcs Andrea Enikô

Az EXPO TRANSILVANIA meghívja a görkorcsolya kedvelôit július 18-án de. 11 órára a Mãrãsti negyedi Kiállítási Komplexumba, az elsô görkorcsolyapálya megnyitására. A pálya július 17. és augusztus 30. között fog mûködni, hétfôtôl szombatig, naponta 8–12 és 16–20 óra között. 1200 négyzetméteren terül el, három kifutóval, mind kezdôknek, mind gyakorlott korcsolyázóknak felszerelve. Ruhatárt és egy élelmet árusító bódét is biztosítanak.

A rehabilitációs kórházban találkoztam vele. Gyakornokként dolgozik areumatológia osztályon. Az orvosok közt elsônek jött be, és utolsóként távozott a klinikáról. Minden beteg gondja érdekelte. Amikor Lénárd néni panaszkodott, hogy beteg lábaival nem tud lemenni kivizsgálásra a bôrgyógyászatra, a „kicsi orvos" saját autójával vitte-hozta. Részt vett az elmúlt hetek tiltakozó gyûlésein, de mielôtt kiment volna a térre, meglátogatta betegeit és elvégezte az éppen soron lévô kezeléseket.

A tiltakozó tüntetések több napon át tartottak. És minden gyûlés után egyre szomorúbban jött munkába. Megkérdeztem, van-e valami változás? Csak a fejét ingatta. Semmi. A fizetés valahol már hónapok óta bolyong az Egészségügyi Minisztérium és a helyi Egészségügyi Biztosítási Pénztár labirintusában. A két intézmény veszekszik, a gyakornok orvosok pedig még mindig szülôi támogatásra szorulnak, akárcsak diákkorukban. Ha mire ez az írás megjelenik, megoldódna anyagi helyzetük, aligha pótolhatná az elmúlt hónapok nincstelenségét. És ekkor valóban már csak az emberség marad! A küzdô gyakornok, a sok tanulni vágyó „kicsi orvos" lám, a barikádokon marad.

(horváth)

A Kálvária körüli földváron megrendezendô ünnepi eseménysorozat ma a második napjához érkezett. A mûsorról az egyik fô szervezô, Németh Attila számolt be a Szabadságnak.

A mai nap programja reggel tíz órakor kezdôdik, országos magyar gyermeknéptánc-fesztivállal. Tíz helység gyermeknéptánc-együttese mutatkozik be. Délután három órától az ifjúsági néptánccsoportoké a színpad, néptáncparádé keretén belül. Este hat órakor néptáncgálával folytatódik, ugyanakkor fellép a Zurboló egy Könczei Csongor által színpadra állított táncjátékkal.

A vasárnap rendkívül gazdag eseményekben. Tizenegy órától a Kálvária-templomban szentmisére kerül sor, amelyet ökumenikus istentisztelet követ. Délután két órakor folytatódik a hagyományôrzô együttesek parádéja. Fellép többek között az Amaryllis Reneszánsz Együttes Kolozsvárról, és a nézôk megtekinthetik a Keljfeljancsi Komédiás Kompánia elôadását is. Az ünnepi zárómûsor este hat órakor veszi kezdetét Csép Sándor és Szép Gyula rendezésében.

A rendezôk minden érdeklôdôt szeretettel várnak, annál is inkább, mivel ilyen mérvû hagyományôrzô találkozóra Erdélyben még nem került sor.

Nánó Csaba

I. 3 éves idôtartamú (részben tandíjmentes) képzések

I. 1. Általános menedzser fôszak

I. 2. Külkereskedelmi menedzser és üzletkötô fôszak (magyarországi képzôintézményel együtmûködésben, a magyar állam által elismert bizonyítvány is megszerezhetô)

I. 3. Pénzügyi menedzser fôszak

I. 4. Üzleti tanácsadó (Consultant în afaceri) fôszak

II. 2 éves (részben tandíjmentes) képzések

II. 1. Külkereskedelmi üzletkötô fôszak (a magyar állam által elismert bizonyítvány biztosításával)

II. 2. Külkereskedelmi ügyintézô fôszak (a magyar állam által elismert bizonyítvány biztosításával)

III. 1 éves intenzív képzések

III. 1. Külkereskedelmi ügyintézô fôszak (a magyar állam által elismert bizonyítvány biztosításával).

Valamennyi fôszakra 2000. július 31-ig lehet jelentkezni, minimális iskolai végzettség: érettségi. A 2000/2001-es tanévtôl kezdôdôen különleges kedvezmények, illetve ösztöndíjak bevezetésére is sor kerül. Részletes írásos tájékoztató az intézmény postacímén igényelhetô: Euromagister, 3700 Oradea 1, C.p. 138. Telefon: 059/471-154 805-ös mellék.

I. osztály: aug. 15 — szept. 1-ig 9–18 óra között a fôépület földszinti osztálytermében

V. osztály: folyamatosan szept. 1-ig az iskola titkárságán. Más iskolákból átíratkozóknak igazgatói elbocsátó nyilatkozat szükséges

IX. osztály: Reál — természettudományok szak, 25 hely

Általános mûveltségi tantárgyak mellett szaktantárgyak: biológia, kémia, földrajz, történelem, fizika, számítógép-kezelés, és angol nyelv kiemelt óraszámban, opcionális tantárgyak: környezetvédelem (ökológia), turizmus orientált tantárgyak.

A beiratkozás elsô fordulója jún. 15–18. (9–18 óra) — ekkor kifüggesztik a bejutottak névsorát.

A 2. forduló elôreláthatólag jún. 20–22. között lesz.

A beiratkozás helyszíne: Kolozsvár, Al. Vlahutã u. 12–14 sz., a fôépület földszinti titkársága, tel.: 180-615.

Mint minden mese, ez is úgy kezdôdik, hogy: volt egyszer, hol nem volt...

Több mint ötven évvel ezelôtt elkezdôdött egy lakáskálvária. A lakás két részbôl állt, az idôk folyamán kétszer egyszoba komfortnak könyvelték el. Természetesen volt egy Tulajdonosa is (a továbbiakban T.), aki becsületes módon szerzôdést kötött lakóival, házbér fejében békén élhettek tôle, nem volt kizsákmányoló — a második lakrészben lakó (nevezzük N.-nek) elégedett volt vele. Rövidesen T. szerepét átvette a fia (ezentúl t.), a helyzet alig változott. Mesénknek van még pár „szereplôje" és tényezôje, mint például ÁB (Állam Bácsi), valamint az idô. Utóbbi telt, múlt; ÁB formája megváltozott, közeledett az államosítás. Ezt megelôzendô t. gyors húzással ÁB-nak adományozta az ominózus lakást (tudta ô, mit csinál). ÁB igyekezett szintén rendesen viselkedni, stabil és nem túl nagy lakbér fejében a bérlôk maradtak — mindenki (?) elégedett volt.

Ezután viszont sok idô telt el. Házasság, születés, halál — az elsô lakrészben változtak a bérlôk, a másodikban N. (Nagyanya) maradt meg. S vele már csak Unokája (U.) élt. A körülmények — nevezzük családi problémáknak — úgy hozták, hogy utóbbi, aki annak ellenére, hogy születésétôl fogva ott lakott, és személyazonosságija is oda szólt, nem szerepelt semmilyen lakás- szerzôdésben. Ezért ô a történetben még labdába sem rúghat...

És eljöve a változások kora. ÁB kibocsátott egy listát, amely a mûemlékeknek számító, megvásárolhatatlan házakat tartalmazta. De ÁB sok mindenben nem volt következetes, hamarosan napvilágra került egy másik lista is, amely már nem foglalta magába az illetô házat. Sôt, számos rendelete között olyan is akadt, amely szinte más lehetôséget nem is kínált: csak úgy jár jól az ember, ha megveszi. Akár részletre is. ÁB ilyen ügyeit balkeze, a Constructardealul végezte annak rendje-módja szerint: felméréssel, felbecsüléssel, szerzôdéskötéssel.

Ezenközben a süllyesztôbôl elôtûnt t., és megkezdte visszakozását. Beperelte ÁB-t és minden szinten nyert: sikerült semmisnek, meg nem történtnek nyilvánítania a lakásadományozást. Vagyis bebizonyította, hogy ÁB sohasem volt tulajdonosa a lakásnak. A folyamatról viszont nem értesített senkit. ÁB túl elfoglalt volt ahhoz, hogy odafigyeljen: ugyanarról az ingatlanról van szó, amelyet éppen árusít.

Egy szomorú ôszi napon megjelent t., és közölte feltételeit N.-nel és U.-val: kizárólag N.-nel köt szerzôdést, U. csak addig maradhat a lakásban, amíg N. él. Mivel ebbe nem egyeztek bele, t. kilakoltatás céljából beperelte ôket.

Innen kezdve lavinaszerûen felpörögtek az események. N. és U. visszaigényelte ÁB (két)balkezétôl az elôleget és a befizetett részleteket. Róka-fogta-csuka, csuka-fogta-róka jelleget akkor kapott az egész, amikor ÁB viszont azért perelte be N.-t, mert nem fizette tovább a részleteket.

Az igazságszolgáltatás pedig salamonian ítélkezett. Elismerte t. tulajdonjogát, de N.-ét is, hogy élete végéig a lakásban maradjon. Megítélte a visszajáró pénzt, de (az akkor már csôdbe jutott Constructardealul szerepét átvevô) polgármesteri hivatal részletkövetelését is jogosnak tartotta. A történet azért végtelen, mert most már a fellebbezéseknél és a fellebbezések fellebbezéseinél tartunk.

Eddig ennyi. Az igazság pedig valahol a középúton van — ha létezik egyáltalán. Csak nem mindig akad olyan, aki igazságot képes osztani

U., azaz Póka János András

Jönnek az ôszi választások, s újra megtelünk plakátokkal. Egyik jobban hivalkodik, mint a másik. A rajtuk lévô mosoly epicentruma minket céloz, de azért észrevesszük az agyarat is, sôt, mielôtt az arcbôrhöz érnénk, látjuk a maszkot, amelyet odapingáltak láthatatlanul a jellem ábrázatára. Aztán az ígérgetések hangosabbak, messzemenôbbek. Sokkal több bennük a bizarr szellentés-szag. Nem is képzeltünk ekkora boldogságot, amilyen vár reánk, ha X. Y.-ra adjuk a voksunkat. Szerény becslésem szerint elég lenne a sok ígéret tizede is, de megvalósítható tényként. A mi embereink sem hagyják alább. Ôk miért lennének mások? Szinte tíz évvel a hátuk mögött megtanulták kellô hangsúllyal tekerni-facsarni a csíziós szerenádot. Bársonyszékekhez melegedett ülepüket miért hagynák kihûlni egy deszkapadon? Ôket már visszahívja, visszavárja a politikusi: képviselôi, szenátori, miniszteri popota-luxus-étterem. Nem élhetnek népkonyhán, netán az otthoni koszton. De ígérik: lesz boldogság, ilyen meg olyan megvalósítás. Aztán, ahogy múlik az idô, tudtunkra adják, hogy négy év túl kevés ennyi minden rendbetételéhez. Sôt, a visszatekintés mérlegén lassan a tíz év úgy van bemérve, mintha nem kötelezné ôket semmire. S a leendô szavazás? Ebben a nagy tülekedésben nem is tudom ki lesz a szavahihetô. Annyian vannak a személytelen csapatban, hogy eltakarják egymás vélt arcát is. S ha bekalkulálom az általuk eltussoltat, teljesen összemosódik a kép. Szeretnék bár egyet is látni: nicsak, megmutatta magát. Látható, valami körvonalazódik. De így csak a nagy hangoskodás, a maguk tálalása. Mindezt miért, mi végre? Mivel vagyunk különbek, mint a többi? Szavahihetôbbek, tartásosabbak. Kire voksoljak hát? Ki mondja meg nekem?

László György

— Észrevette, Brikleni úr, hogy megpezsdültek a politikusok, megszaporodtak a közvélemény-kutatátók és a közvélemény-kutatások?

— Természetesen. Elvégre választási évben vagyunk.

— Csakhogy az eredményeik...

— Néha ellentmondanak egymásnak.

— Hát ez az!

— Amiért manipulációval, elfogultsággal, részrehajlással vádolják ôket.

— Miért, Brikleni úr másképp látja?

— Nézze... A közvélemény-kutató is ember. Szerintem az volna a gyanús, ha pontosan ugyanazt az eredményt hoznák ki mind.

— De hát nem ez volna a normális?

— Nem. A közvélemény-kutatásra szakosodott intézmények, amint megjegyezte, szaporodnak, hát ilyen versenyhelyzetben, ugye, igyekezni kell, ha továbbra is kutatni akarnak... Végül is a háttérben ott van a megrendelô...

— Akirôl többnyire nem szól a fáma.

— Ezt hogy érti?

— Nem beszélnek arról, aki fizet...

— Ez is azt mutatja, amit mondani akartam — ha nem szakít félbe –: a közvélemény-kutató is a piacról él... Oda kell figyelnie a megrendelô igényeire, meg kell hajolnia az elvárások elôtt...

— És a szakmai hitel? Az eredményeknek ez a tág szórása?

— Ne legyen naiv. A közvélemény-kutató pontosan tudja, hogy bármekkora a szórás, választások után mindenki azonnal elfelejti. Másrészt pedig, ha maga meg akar hódítani egy fiatal nôt, nem csupa olyasmit mond neki, amit hallani akar? Ha azzal kezdené: kedvesem, magának gágog a talpa és görbe az orra, gondolja, hogy még becsúszhatna a paplana alá?

— És az erkölcs?

— Ma egyáltalán nincs formában! Egyszerûbb példát veszek: a piacon is úgy van, aki többet fizet, szebb arut kap. Pláne, ha elôre meg is rendelte... Úgyhogy, nézze meg, ki rendeli a közvélemény-kutatást, s megmondhatja, milyen lesz az eredmény. Elvégre nem várhatja el senki tôlük, hogy csak úgy, magánszorgalomból kutatgassanak!

— Nem, de...

— A felmérések minden ellentmondása ellenére kiderült: ez a koalíció nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Hogy melyik kutatócsoport, milyen adatokkal mutatja ezt ki? Változtat ez a tényen? Sajnos, nem. A köteles következtetésen sem: jöjjön a következô!

— Éppen ez a baj! A lehetséges következôt már élveztük! S az még ilyen sem volt.

— Csakhogy az efféle apróságot a legtöbb választó elfelejti. A választó — nekem elhiheti — nem kimondottan Nobel-díj nívós logikájú.

— Hát akkor nincs remény?

— Miért ne lenne? Remény mindig van. Még akkor is, amikor már remény sincs rá.

— És megoldás?

–Megoldás is mindig van. Én például — kapásból — hármat is tudnék ajánlani, de csak azért nem teszem, mert kettô belôle máris elvethetô.

— Mondja akkor a harmadikat!

— Az meg nehezen érthetô az elsô kettô nélkül. Ugyanis olyan nagy a letargia ebben az országban, hogy a legtöbben úgy vélik: itt már az Isten sem segíthet! Pedig technokraták helyett én elsônek éppen az égieket ajánlanám, mert ha ôk elvállalnák az elnöki és a kormányfôi megbízatást... Sajnos, velük az a baj, hogy legragyogóbb ötletük is végül elbukna a sok-lúd-disznót-gyôz versenysoron, a kivitelezésen, s félô, hogy a világmindenség is egykettôre csôd elôtt állna... Pedig itt minden csodát valahonnan kívülrôl, belülrôl, máshonnan várnak. Másodiknak arra is gondoltam: meg lehetne próbálni visszahívni a királyt. Ô igazán elég kívülrôl jönne és ráadásul nem húz se jobbra, se balra. Biztosan jobb lenne, mint bármelyik listavezetô. Csakhogy a király még mannát se hozhatna, hát bizonyára ô is egykettôre úgy járna, mint az égiek. A harmadiknak azonban volna némi esélye.

— Mondja már, Brikleni úr!

— Tudjuk, hogy Clinton hamarosan munkanélküli lesz. Hát ôt kellene felkérni, vállalná el az elnökséget! S hogy teljes és technokrata is legyen a páros, vegye maga mellé a világbank elnökét! Mert, ha sikerülne magukkal hozni az EÁ teljes büdzséjét és a világbank minden tartalékát, talán-talán itt is történne végre valami.

(-is-)

Megpezsdült a román politikai élet. Alighogy befejezôdtek a helyhatósági választások, a pártok teljes gôzzel nekiláttak az általános választások elôtti terepfelmérési munkához. Koalíciós partnert, államfô- és kormányfôjelölteket keresnek minden oldalon. Az RMDSZ pedig minden esetleges kombinációban szóba jön, egyetlen szalonképes vagy kevésbé szalonképes hatalomra aspiráló formáció sem veti el a magyar érdekképviselettel való együttmûködés-együttkormányzás gondolatát. És ha komolyan vesszük a közvélemény-kutatások jelzéseit — márpedig a számtalanszor megfogalmazott fenntartások ellenére komolyan kell venni, hiszen alapvetôen minden eddigi választás igazolta —, akkor az RMDSZ bármely eljövendô hatalmi struktúrában a mérleg nyelve lehet. Magyarán: a pillanatnyi erôviszonyok közepette egyetlen eurokonform koalíció sem tud az RMDSZ nélkül kormányt alakítani.

Noha tulajdonképpen „nyeregben van" a magyar politikai képviselet, mégis nehéz döntés elôtt áll. Elsôsorban azért, mert két rendkívül népszerûtlen gondolatot kell elfogadnia és választóival elfogadtatnia: a tíz éven át egyedüli hatalmi alternatívának tartott Demokratikus Konvenció halálát, illetve a baloldal, köztük a posztkommunisták megkerülhetetlenségét.

A DK halála tény, amelyet általában a négyéves sikertelen kormányzás eredményeként tud le a politikai elemzôk jó része. Ez a logika viszont kissé sántít. A politikai életben végbemenô változások s a választói opciók átrendezôdése a román politikai spektrum letisztulását jelzik. A parasztpárttá zsugorodott DK pedig nem tudott alkalmazkodni az új helyzethez. Tíz évvel ezelôtt a demokrácia elvének védelmezôjeként és potenciális gyakorlatba ültetôjeként megjelent koalíció vezetôereje, a parasztpárt, még mindig nem fogta fel, hogy Romániában ma már nem a döcögve megvalósult demokráciát kell védelmezni, hanem tisztán körvonalazott jövôképet kell nyújtani. Szavazótáborából leglátványosabban a gyakorlatiasabb ifjúság kopott ki, amely felmérte, hogy a konvenció meghirdetett szerepe megszûnt, és egy nyilvános, kompetens politizálásra a DK jelenlegi szimbólumrendszere, valamint eszköztára alkalmatlan. A posztkommunisták visszatérésével való riogatás elveszítette hatékonyságát. A legdinamikusabb és bármely párt számára legfontosabb választói réteget, az ifjúságot, legnagyobb mértékben épp az új baloldali pártok, illetve a parasztpárt bábáskodását lerázó, szociálliberális arculatot öltô Nemzeti Liberális Párt hódította el. Ez pedig egyértelmûen jelzi egy korszak lezárulását, a tízéves politikai gyakorlat megváltoztatásának szükségességét.

A kialakult helyzetben az RMDSZ-nek is választania kell: a valószínû — átmeneti — népszerûségcsökkenés kockázatával felvállalja-e a román politikai életben most körvonalazódó állandó kormányzati partner szerepkörét, vagy a parasztpárthoz hasonlóan megmarad a tíz évvel ezelôtt hatékonynak bizonyuló stratégia alkalmazásánál.

Mind a politikai ráció, mind a sajátos kisebbségi érdekek érvényesítése azt kívánná meg, hogy ezt a rendkívül elônyös helyzetet az RMDSZ ne hagyja kihasználatlanul. A márciusban közzétett országos felmérés adatai azt bizonyítják, hogy a magyar választók több mint 80 százaléka értékelte az RMDSZ kormányzati szerepvállalását és elismerte annak konkrét eredményeit is. Ugyanilyen nagy százalék vélekedett úgy, hogy a szövetségnek kormányon kell maradnia, mivel csakis így valósíthatók meg a kitûzött célok. A helyhatósági választások pedig újonnan igazolták, hogy az RMDSZ a romániai magyarság erôteljes, legitim és reprezentatív képviselete, amely bármely más romániai pártnál nagyobb bizalmi tôkét tudhat magáénak. De ugyanakkor talán az RMDSZ az a párt, amellyel szemben a legnagyobbak a választói elvárások is. Ezeknek pedig csak akkor tud eleget tenni, ha képes lesz átlépni önnön árnyékát és lesz bátorsága céljainak és stratégiájának újrafogalmazásához.

Gál Mária

A Pro Ruralis Környezetvédelmi Egyesület, a Romániai Ebtenyésztôk Egyesülete, a Madárvédôk Egyesülete, a Napoca-, a Transilvania-, a tordai Potaissa, a Román Környezetvédô Diákok és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség Kôvirág nevû klubja július 12-én a városi önkormányzat, valamint a Kolozs Megyei Környezetvédelmi Hivatal, az Egészségügyi Igazgatóság képviselôinek a város egyik legégetôbb környezetvédelmi ügyérôl, kartingpálya felújításáról terjesztett be pályázatot. Lia Valendorfean, az egyesület alelnöke, projektmenedzser elmondta: máig sem tisztázott, ki felel az idôközben teljesen tönkrement kartingpálya rendbentartásáért. A zöldövezet rendbentartásával a polgármesteri hivatal a Kolozs Megyei Útfelügyelôséget bízta meg, jelenleg pedig az Alfa sofôriskola felel a területért. A Pro Ruralis Egyesület nyugati mintára varázsolja a város „zöld szívévé" a kartingpálya környeztét, külön teret elkülönítve kutyasétáltatásra, padokat felszerelve pihenésre és játszóteret kiépítve. A nem kormányzati szervezet Boros János alpolgármester javaslatát követve önkénteseket toboroz, ökológiai megfigyelés alatt tartja a kartingpályát, és külföldi szervezeteknél is pályázik.

Szôcs Andrea Enikô

• 24,4 millió lejt sikkasztott Iulian Ioan Struguras (30), a 7 Icre alkalmazottja sorozatosan emelte el a kezelésére bízott pénzt. Szabadlábon vizsgálják, a sikkasztást 1–15 év börtönnel bünteti a Btk.

• Áramütés végzett egy nôvel Ajtonyban (Aiton). A helyi rendôrôrsöt csütörtökön értesítették Victoria Rusu (39) haláláról — a nô szônyeget terített le egy korlátra, amely azonban megrázta: egy összetákolt elektromos berendezéstôl kapott áramot.

(póka)

• Két Maros megyei adott egymásnak „találkát" a Tordai úton csütörtökön este negyed tizenkettôkor. Az ákosfalvi (Acãtari, Maros megye) Nagy Mihály figyelmetlenül vezetett, az MS–03–CJE rendszámú 1310-es Dacia átsodródott, majd frontálisan ütközött a nyárádremetei (Eremitu, Maros megye) Balázs Imre (51) vezette, MS–03–TDN rendszámú Volkswagen Golffal. Utóbbit arcsérüléssel, zúzódásokkal és törésekkel kezelik a sebészeten.

• Úttesten haladó gyalogost gázolt el a bogdánházi (Stârciu, Szilágy megye) Vasile Panc (43). Csucsa térségében a SJ–01–TFC rendszámú ARO terpjáró vezetôje fékhiba miatt elvesztette uralmát a kormány fölött, és elütötte Augustin Gãbrian (45) helyi lakost. Az áldozatot a bánffyhunyadi kórházban ápolják.

• Halálos kimenetelû baleset színhelye volt Aranyosgyéres. Az E60-as országúton haladó 1304-es Dacia sofôre, a marosvásárhelyi Serbãnescu Róbert (54) az út egyenetlensége miatt fékezett, ám megcsúszott, átsodródott, és egy olasz rendszámú (BC–028D, vezetôje a brãilai Rizea Rãilenau) Renault szállítójármûvel ütközött. A balesetet a Dacia utasa, Serbãnescu Klára Judit (56) nem élte túl.

(pja)

Elsô tanácsülését tartotta csütörtökön a tordai városi tanács. Pataky József tanácsos, RMDSZ-elnök a Szabadságnak elmondta: a tanács egyhangúlag jóváhagyta a polgármesteri hivatal szervezési és mûködési szabályzatát. Ugyanakkor megalakult a városi tanács öt szakbizottsága. Az elmúlt mandátumban négy szakbizottság volt.

A pénzügyi, gazdasági, helyi közgazdálkodási, közszolgáltatási, kereskedelmi, közönséggel való jogi kapcsolattartásért felelôs bizottságban az RMDSZ-t Szedilek Lenke RMDSZ- tanácsos képviseli. Külön bizottság foglalkozik a városrendészettel, a beruházásokkal kapcsolatos kérdésekkel és a környezetvédelemmel. A társadalomvédelem, a lakosság alapvetô jogaira felügyelô, a vallásfelekezetekkel és a közbiztonsággal foglalkozó bizottságba az RMDSZ Pataky Józsefet jelölte. A tanügyi, kulturális, egészségügyi, ifjúsági, sport és turisztikai bizottságban Ádámosi Klára RMDSZ-es tanácsos vesz részt. A szakbizottságok elnökeit, alelnökeit és titkárait is hamarosan megválasztják.

Már most kijelölték az augusztusi tanácsülés vezetôjét Szedilek Lenke személyében. Az ülés napirendjén a következô pontok szerepelnek: az iskolák helyzete, ezek rendbetétele az ôszi tanévkezdésig, városrendészet, köz- és magánvagyonra és a városgazdálkodásra vonatkozó határozattervezetek, a gazdasági bizottság tervezetének a megvitatása.

Tíz napon belül rendkívüli ülés keretében kerül sor az idei költségvetés elfogadására. Pataki József azt javasolta, hogy erre az ülésre hívjanak meg három megyei tanácsost is. Szedilek Lenke jogtanácsos határozottan kérte, hogy a helyhatósági törvény elôírásait szigorúan tartsák be.

H. Gy.

Az Aranyos Vidéki Ifjúsági Társaság minden érdeklôdôt meghív a Szinden (Tordától 5 km-re) megrendezésre kerülô ifjúsági táborba. A négy napos tábor részvételi díja 50 000 lej. A szállás saját sátorban történik, illetve 40 személy számára az EKE szindi házában. Megkérjük az érdekelteket, hogy vegyék fel a kapcsolatot Sipos Árpáddal (tel.: 095-426785 vagy Márton Tamással (tel. 094-699768) július 19-ig.

A július 20–23. között megrendezendô tábor elsô napján, csütörtökön a résztvevôk fogadása, elhelyezése után a tábormegnyitóra kerül sor. Ezt követôen népi táncelôadást láthat a közönség, majd táncházat szervezünk. Pénteken kirándulás a Tordai-hasadékba. Délután Suba László elôadása hangzik el az Aranyos menti régió fazekassága címmel, amit közös tevékenység — agyagozás, korongozás — követ. Az estét táncház zárja. Szombaton kirándulás a Túri-hasadékba, amit elôadás követ a Tordai-hasadék földrajzi fekvése és jelentôsége címmel. Torda és könyéke címmel történelmi témájú elôadásra is sor kerül. Szombaton újból táncház, közös bográcsgulyásfôzés és reggelig tartó buli. Vasárnap a táborban tapasztalt élményeket beszéljük meg. Ezt követi az ökológiai takarítás, majd az elutazás. A táborban lehet focizni és asztaliteniszezni is.

Dáné Tibor Kálmán, Kolozsvár és Erdély egyik közismert alakja, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ügyvezetô Elnökségének Mûvelôdési és Egyházügyi Fôosztályát vezeti, ugyanakkor az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület titkára. Pályáját a mások sorsa iránti elhivatottsága alakította és alakítja a továbbiakban is. Amikor a múltjáról kérdeztem, ô inkább a munkájáról és nem saját személyérôl próbált beszélni.

— Mi jellemezte életedben az 1989 elôtti idôszakot, a bizonytalanság vagy az útkeresés?

— Sok útkeresés nem volt. ’79-ben elvégeztem Kolozsváron az egyetemet, a matematika szakot. Csillagászatból államvizsgáztam, és állítom, hogy ez késôbb talán egész életpályámat meghatározta. Rövid ideig Egeresen voltam tanár, majd tekintettel arra, hogy már az egyetemi évek alatt A hét és más folyóiratok külsô munkatársa voltam, végül is A hét tudományrovatához kerültem. Ez rövid másfél éves periódus volt, Bukarestben egy évig éltem. De nem akartam a fôvárosban élni, és mivel megszûnt a kolozsvári fiókszerkesztôség, visszakerültem a tanügybe. Elôször Mócson, 1983-tól pedig Kolozsváron tanítottam.

— Volt-e jótékony hatása a tanügyben eltöltött idôszaknak a késôbbi évekre?

— Annyiban, hogy most is nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni. Engem az iskolán kívüli kötelezô tevékenységek zavartak. A tanítással párhuzamosan 1982-tôl elkezdtem szervezni Kolozsváron az Ember és természet szabadegyetemi kollégiumot. Elôször Imreh István genetikussal, aki aztán kiment Svédországba, majd Jablonovszky Elemérrel. Úgy éreztem ez volt az a felüdülés, amelyért a tanári taposómunka mellett érdemes volt dolgozni. Nagyon sok embert ismertem meg, fôleg a természettudományokkal foglalkozókat. Én is vonzódtam a tudományos ismeretterjesztéshez, elôadásokat tartottam, írtam is, fôleg csillagászati írásokat. Ebben az idôben jelent meg egy könyvem, a Geometria, a tér, a gömb és a csillagászat összefüggéseirôl. Már akkor az volt az álmom, hogy a tudományos ismeretterjesztésben és általában az ismeretterjesztésben fejtsem ki tevékenységemet. De mivel nem voltam párttag, nem léphettem a kultúra irányába. 1987-ben hangszáloperáción estem át. Akkor az orvosok azt javasolták, jó lenne kilépni a tanügybôl, hogy kíméljem a hangszálaimat. Ez volt az a csepp, ami elindított a párt felé. 1989 ôszén bevettek a pártba, de soha nem kaptam pártkönyvet, nem fizettem tagsági díjat. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy abba az irányba haladjak, ami hozzám közel állt és áll.

— Aztán bekövetkezett az az ellentmondásos pillanat, amikor minden a feje tetejére állt, ugyanakkor felszabadultunk a reménytelenség nyomása alól.

— A kultúra 1989 decembere után nem mondhatni, hogy összeomlott, de az értékrendek a romániai magyarság életében átstrukturálódtak.

— Ez minek köszönhetô?

— Egyértelmûen annak, hogy a határok felszabadultak, az ember rengeteg információt kapott. Csak példaként említem, hogy az a Kriterion Könyvkiadó, amely hatalmas kulturális tevékenységet fejtett ki, és ’89 elôtt értékes könyveket adott ki, ’89 után a szakmai információáradattal nem tudta tartani a lépést, ráadásul az anyaországból bejött ponyvairodalom elhódította az olvasóközönsége nagy részét. De a romániai magyar tudományos ismeretterjesztés átstrukturálódott. Azelôtt volt a Kolónia, amely olyan szinten közölt, mint Magyarországon a Természet világa. Volt A hét tudományoldala, amelyrôl merem állítani, hogy vetekedett az Élet és tudománnyal. A folyóiratok fôleg esszéisztikus, tehát tömörebb hangvételû, a viszonylag szûkebb réteghez szóló lapokká váltak. Ezekre szintén szükség van, de úgy érzem, szükség van az ismeretterjesztô kiadványokra is. Tehát ránk zúdult az információáradat, ebben minden réteg megkapta a magáét. Sajnos az emberek nagy része az olcsó és az okkult tudományok iránt kezdett érdeklôdni. De hát a demokrácia sokat elbír...

— Ebben a változásban hogyan alakult közmûvelôdési pályád?

— 1991–92-ben a kolozsvári tanfelügyelôségen dolgoztam mint a megye magyar matematika szakos tanfelügyelôje. De én akkor már következetesen készültem a tanügy elhagyására. Elôször a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztôségéhez kerültem, rövid ideig — egy évig — vezettem. Az volt az elképzelésem, hogy a romániai magyar tudományos ismeretterjesztést újból meg lehet honosítani. Sajnos ez egyelôre nem igazán sikerül. Itt még sok munka vár ránk. 1993-ban alakult meg az RMDSZ mai önkormányzati struktúrája. Az Ügyvezetô Elnökség keretében létrehozták a Mûvelôdési és Egyházügyi Fôosztályt, amelynek feladata a kultúrpolitika és kulturális érdekvédelem lefedése, másrészt a kulturális menedzsment szervezése, ami az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület égisze alatt is futott. Ebbôl az összefonódásból alakult egy olyan mûvelôdési csoport, amely az erdélyi magyar közmûvelôdési életnek a szervezésével foglalkozott. Ekkor hívtak át engem ide, és én könnyû szívvel jöttem, mert úgy éreztem, azt a munkát folytathatom, amit ’89 elôtt a tanügyben és azon kívül is folytattam. Így jelenleg kettôs funkcióm van: az RMDSZ fôosztályvezetôje és az EMKE titkára vagyok.

— Népmûvelési téren megcsappant a kereslet a felnôttképzésnek is nevezett áru iránt. Jelent-e ez valamiféle keserû szájízt?

— Nem fogalmaznék megcsappant keresletrôl. Csak arról van szó, hogy a felnôttképzés, vagy annak leágazása, a skandináv típusú népfôiskola, más, mint a ’89 elôtti szabadegyetem tevékenysége volt. A nyugati társadalmak felismerték a felnôttképzés jelentôségét, olyannyira, hogy ma már azt latolgatják, a gyermekek fejkvótájának mintájára ugyanezt vezessék be a felnôttek számára is. Minden felnôtt megkapná az év elején egy hitelkártyában a ráesô továbbtanulási évi fejadagot, megkapná azoknak az intézményeknek a listáját, ahol továbbképzéssel vagy felnôttképzéssel foglalkoznak, és azt a saját szellemi felépülésére használhatná fel. Valójában miért tartom ezt fontosnak? Elôttünk példaként mindig egy nyugati civilizáció képe lebeg, amelybôl mi kimaradtunk a kommunizmus idején, bár megôriztük kisebbségi kultúránk sajátosságait. A ’60–70-es években a Nyugat ipari társadalomból információs társadalommá vált. Ez a folyamat 10–15 évig tartott. A technikai társadalomban a nagy példakép az volt, aki egész életében ugyanazon a helyen tudott dolgozni. Az információs társadalomban ez a munkásideál eltûnt, itt arra a személyre van szükség, aki gyorsan képes reagálni a változó struktúrára. A gyors reagálás, a gyors átképzés biztosítja az érvényesülést. Ezért vált szükségessé a felnôttképzés Nyugaton. Az egyén, bô kínálatban válogatva, újabb képzést tud magának biztosítani. A másik fontos dolog Nyugaton a munkanélküliség fogalma. A demokratikus államokban munkanélkülinek lenni nem szégyen, nem csinálni semmit, az igen. Ezért a munkanélkülit hozzásegítik ahhoz, hogy amennyiben nincs lehetôsége továbbképzésre, legyen lehetôsége a szociális juttatásból olyan intézményekbe bejutni, ahol esetleg saját hobbiját, önmegvalósítását szeretné érvényesíteni.

— És Romániában?

— Nálunk ’89 után hirtelen kezdenek megjelenni a számítógépek, azok kerülnek elônybe, akik a gépeket használják, és az információt fel tudják dolgozni.

— De az embereket nem lehet ilyen gyorsan megváltoztatni.

— Errôl van szó! Viszont az embereknek nem volt meg az a lehetôségük, hogy minél hamarabb megváltozzanak. Ma sincsenek meg azok az átképzô központok, amelyek segítenék az embereket, hogy új információkhoz, új szakmai ismeretekhez jussanak. A lakosság nagy részét a ’89-es változás éppen a teljesítôképességének a csúcsán érte, sokan éppen elvégezték az egyetemet, és tudásukat hasznosítani akarták, de kiderült, hogy az ma már nem elegendô. Itt jelenik meg egy másik érdekes dolog, ami a kisebbségi sorsból ered. A romániai magyarság hetven éven keresztül nem tudta önmagát megvalósítani, ellopták tôlünk múltunkat. Amikor robbanásszerûen megjelent nálunk az a kultúra, amely a kisebbséget akarja éltetni, változott a kép. Tehát az elmúlt tíz esztendôben rengeteg emlékünnepélyt tartottunk, szobrot avattunk. Az erdélyi magyarság megpróbálta behozni a lemaradást.

— Miért fontos az ünneplés?

— Egy kisebbség számára a megmaradás záloga az, hogy sose feledje el múltját. Az önazonosság ápolása az itthonmaradás motorja. De az üzemanyag, hogy ezt a motort éltetni lehessen, az a gazdasági élet. Ami viszont feltételez olyan jól képzett személyeket, akik ebben a gazdasági életben el tudják magukat helyezni, „el tudják magukat adni". Ehhez felkészült emberre van szükség, aki a társadalom minden kihívására tud válaszolni, arra is, hogy szükség esetén átképzi magát. Az RMDSZ Mûvelôdési és Egyházügyi Fôosztálya az EMKÉ-vel közösen beindított egy olyan folyamatot, amely a civil társadalom intézményesülése. Mert egyértelmû volt, hogy a romániai magyar társadalom az államtól nem várhatja, hogy számára intézményeket hozzon létre. Mi az önszervezôdés terén nagyon sok szakmai szervezetnek a létrehozását segítettük. Gyakorlatilg 1996-ban ez a folyamat lezárult, országos civil szervezetek már nem jönnek létre. Most abban kellene segíteni ezeket a civil szervezeteket, hogy megerôsödjenek. Fôleg azokra gondolok, amelyek háttérintézményként mûködnek az egyetemmel. Hadd soroljam ide az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaságot, a Kriza János Néprajzi Társaságot, a Bolyai Társaságot és még sok mást.

— Most már elmondhatod magadról, hogy több évtizedet töltöttél el a közmûvelôdés szolgálatában. Mi ennek a hajtómotorja?

— Nem is tudom. Egy biztos: a közmûvelôdés, általában a közösségi élet egy kicsit olyan, hogyha az embernek kedve van hozzá és „megfertôzték vele", akkor csinálja.

— Voltak-e csalódások ez alatt az idôszak alatt, és hogyan lehet azokat megemészteni?

— Igen, volt. Amikor az ember úgy érzi, hogy valami nem sikerül. Ha úgy érzi, nem értették meg. Ha úgy érzi, hogy néha a politika és a civil élet között morzsolódik, és inkább a civil élet felôl látja a politikát. De a csalódások együtt járnak az élettel. Szerintem az ember csak akkor vállaljon el funkciót, ha úgy érzi, hogy abban a saját elképzeléseit tudja megvalósítani. Amennyiben egy kicsit is az az érzése, hogy ez nem sikerül, akkor nem szabad elvállalnia. Viszont a demokrácia alapszabálya, hogy a többség akaratának alá kell vetnie magát, akkor is, ha néha a munkádon keresztül úgy érzed, neked van igazad és nem a többségnek.

— Tehát részedrôl mindenképpen folytatódik a köz szolgálata?

— Természetesen. Bármerre is kerülnék el az életben, úgy érzem, hogy vannak bizonyos célpontok az életemben, amelyek felé mikor gyorsabban, mikor lassabban, de haladok. Igaz, mostanában mintha lassabban haladnék... Én ezt választottam, ezt kell élnem.

Ördög I. Béla

Buchwald Péter egyike azoknak a magyar politikusoknak, aki immár tíz éve ezen a „pályán" dolgozik. Kedve, de ugyanakkor mersze is volt hozzá. Betöltött — nem akármilyen — tisztségei révén olyan tapasztalatra tett szert nem csupán a politikai életben, de az adminisztráció zegzugos, kiszámíthatatlan mindennapi gyakorlatában is, amelyet felelôtlenség lenne nélkülözni, még pontosabban — mellôzni.

1989. decemberéig Buchwald Péter a kolozsvári gyógyszerkémiai kutatóintézet vegyésze, kutatója majd fôkutatója, 1974-ben doktorált, több találmányát szabadalmaztatták. 1990. január 6-tól az RMDSZ javaslatára az akkor megalakult Nemzeti Megmentési Front Kolozsvár városi alelnöke ugyanazon év augusztusáig, majd októbertôl 1992. szeptemberéig az RMDSZ Kolozs megyei elnöke. 1992. októberétôl 1996. szeptemberéig Kolozs megye szenátora, majd 1996. december 26-tól 2000. június 16-ig a megye alprefektusa. Az idei júniusi helyhatósági választásokon a megyei tanácsosi listán bejutó helyen indult. Ezután a kívülállók két lehetséges folytatást illetve megoldást képzeltek el és vártak: Buchwald Péter megmarad alprefektusnak a novemberi országos választásokig, és addig felfüggeszti tanácsosi helyét, de amennyiben ez nem lehetséges, a választásokon elért eredmények alapján a megyei tanács egyik alelnöke lesz. A történések nem igazolták ezt az elvárást.

— Sokan úgy gondolják, hogy lemondott alprefektusi tisztségérôl, és nem értik, miért volt erre szükség.

— Pontosítani szeretnék. Nem mondtam le. Mivel azonban a helyi választások négy-öt hónappal megelôzik a parlamenti választásokat, úgy gondoltam, hogy a tapasztalatot, a helyi közigazgatásban vagy adminisztrációban szerzett, felhalmozódott mesterségtudást — hiszen a helyi közigazgatás egy foglalkozás — át tudom menteni négy évre, amennyiben jelentkezem megyei tanácsosnak. Ahhoz ugyanis, hogy újra alprefektus legyek, rendkívül sok feltételes helyzetnek valóra kellene válnia: egyrészt az RMDSZ újból kormányba kerüljön, másrészt egy bonyolult számítás alapján Kolozs megye alprefektusi tisztséghez jusson, majd az RMDSZ erre a tisztségre engem javasoljon. Úgy találtam, ha megválasztanak megyei tanácsosnak, és legvégül az elôbbi bizonytalansági faktorok számomra kedvezôen alakulnak, még mindig le tudok mondani az alprefektusi tisztség javára. Jelen pillanatban a törvény értelmében összeférhetetlenség van a két tisztség között, tehát nekem választanom kellett. A fentiek értelmében a megyei tanácsosi tisztséget választottam.

Mikor megyei tanácsosnak jelentkeztem, az RMDSZ megyei küldötteinek tanácsa valamint a megyei önkormányzati tanács titkos szavazással sorrendbe állította a jelentkezôket. Ezen a listán gyakorlatilag a második helyre kerültem, az elsô helyen szereplô Molnár Géza doktor után. A kampányban minden megyei tanácsosi jelölt becsületesen kivette a részét, és Eckstein- Kovács Péter polgármesteri kampányának is köszönhetôen a megyei választási eredmények sokkal jobbak voltak, mint 1996-ban. Így sikerült két-két városi és megyei tanácsosi hellyel többet elérni, és ezeknek az eredményeknek, valamint a megyei RMDSZ elnök sikeres politikai egyeztetô tárgyalásai eredményeképpen a városnál egy alpolgármesteri, a megyében pedig egy megyei alelnöki tisztséget szereztünk.

— Ezek után mindenki biztosra vette, hogy Buchwald Péter tölti majd be a megyei tanács alelnöki székét ...

— A választások eredményének a tükrében valóban felcsillant a remény, hogy a helyi adminisztrációban nyert tapasztalatot esetleg mint megyei alelnök tudom majd hasznosítani. Ha a megyei tanácsosok sorrendjében elôttem álló Molnár Géza jelölése került volna elôtérbe, tulajdonképpen nem szólhattam volna. Molnár Géza viszont kijelentette, ô csak akkor hagyná ott orvosi pályafutását, ha az RMDSZ megkapná az elnöki tisztséget, az alelnökséget azonban nem vállalja. A megyei elnökség egy csütörtöki napra hívta össze a tíz megyei tanácsost, hogy a frakción belül döntsük el kit jelölünk, amennyiben megkapjuk az alelnöki helyet. Három-négy fordulós titkos szavazás után végül holtpontra jutottunk, ugyanis mind Kerekes Sándor, mind pedig jómagam öt szavazatot kaptunk. A gyûlést végül megszakítottuk, a következô alkalommal tartott titkos szavazás eredményeként Kerekes Sándor 6 szavazatot kapott, egy papír üres volt, rám pedig hárman szavaztak. Mindezt tudomásul vettem, elmondtam, hogy én ezt személyes kudarcnak fogom fel, és nagyon rosszul esik, hogy 2 év megyei RMDSZ elnöki, 4 év szenátori és majdnem 4 év alprefektusi munkámat a kollegáim ennyire értékelik. Utólag kiderítették, hogy az RMDSZ belsô szabályzata értelmében nem a frakciónak, hanem az MKT-nak kell a jelölést elvégeznie. Ezen a zárt gyûlésen újra elmondtam rossz érzéseimet, és felajánlottam, hogy amennyiben a közösség úgy gondolja, hogy nem végeztem jól a munkámat, tanácsosi tisztségemrôl is lemondhatok.

Az MKT nem újrajelölést szavazott meg, hanem a frakcióban hozott döntést erôsítette meg 28 szavazattal, 22 ellenében. Így tehát Kerekes Sándor lett a megyei tanács magyar alelnöke. Ezt nagyon nehéz szívvel vettem tudomásul, hiszen végül is egy olyan jelölt ellen veszítettem, aki azon az említett tanácsosi listán a tizedik helyre került. Ezen kívül az MKT-n a megyei tanácsi alelnöki hely mellett szintén szavazással kiosztottak egy frakcióvezetôi, egy állandó bizottsági tag és két szakbizottsági elnöki helyet, amennyiben ezeket sikerül az egyeztetô politikai tárgyalás során elérni. Ha ezeknél a tisztségeknél én még szóba sem kerülök, ebbôl le kell vonni a megfelelô tanulságot. Én ezt meg is teszem, bár nagyon nehezemre esik elfogadni, de veszíteni is tudni kell.

Mégis meggyôzôdésem, hogy nem kizárólag a személyem ellen hozták ezt a döntést, hiszen az eltelt 4 év alatt egyetlen gyûlésen senki nem hívta fel a figyelmem munkám bizonyos hiányosságaira. Ezért a döntést annak következményének tekintem, hogy a Reform tömörüléssel együtt, a belsô ellenzék politikai vonalát vivô Kolozs megyei RMDSZ-ben én tulajdonképpen az RMDSZ legitimen választott országos vezetésének politikai irányát képviselem, többek között olyan vitákban, mint a kormányba való belépés, vagy abból való kilépés ügye. Politikai felfogásom azon egyszerû és jól megérthetô meggyôzôdésbôl fakad, hogy ebben a balkáni bizánci szellemû román politikai életben még minimális lehetôségeink is csak akkor vannak, ha a hatalomban vagyunk. Kormányon kívül pedig még errôl a minimális lehetôségrôl is lemondhatunk. Tisztában vagyok azzal is, hogy nem bármi áron kell kormányban maradni, hiszen ez nem cél, ennek eszköznek kell lennie. Az ilyen jellegû viták kapcsán még azt is el kell mondani, hogy azok az úgymond radikális ellenzékiek, akik igen gyakran Neptunt és a kormányból való kilépést emlegették, megyei szinten minden további nélkül politikai alkuba bocsátkoztak nem csak az RTDP-vel, hanem még a Románok Nemzeti Egység Pártjával is. És ezt nagyon jól tették, hiszen így sikerült egyelôre elszigetelni a Nagy Románia Pártot és Funart. Ez a koalíció persze nagyon törékeny, és meggyôzôdésem, hogy az elsô igazán „magyar kérdésben" — mint amilyen például a kétnyelvû helységnévtáblák ügye, vagy a magyar nyelv használata a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban — újra csak etnikai alapon fog szétszakadni. Ettôl eltekintve ezt a lépést meg kellett tenni, de ez a politikai vonalvezetés valahol az én felfogásomat igazolja. Ha annak idején kilépünk a kormányból, sokkal rosszabb alkuhelyzetbe kerül nem csak az RMDSZ, de a romániai magyarság is.

Politikai meggyôzôdésemet mindig nyíltan, gyûléseken mondtam el, sosem álltam be politikai lejáratási kampányba. Nem a másképpen gondolkodókat kell elhallgattatni, hanem az egyszer hozott határozatokat egységes fellépéssel kell képviselni. Az RMDSZ-en belül elsô pillanattól kezdve létezett egy úgynevezett belsô ellenzék: amikor Domokos Gézát megválasztották, ez ellen összeállt a Szôcs Géza vezette radikális vonal, Markó Béla megválasztása után pedig a Markó–Tôkés vonal mentén alakult ki ez az ellenzékiség. Természetesen a választásokon háttérbe szoruló RMDSZ vezetôk mellé felsorakoztak a valamilyen formában szintén meg nem választott RMDSZ tagok. Meggyôzôdésem, hogy ezek politikai felfogásuktól eltekintve a megválasztott vezetôk helyére akartak lépni, tehát az úgymond mérsékelt-radikális ellentét mögött személyes politikai ambíciók is jelentkeztek. Ez nem lenne baj mindaddig, amíg az elôválasztásokon is vereséget szenvedô jelöltek el nem indulnak függetlenként vagy koalícióba lépve román pártokkal. Egyáltalán nem állítom, hogy az RMDSZ úgymond Markó vonalát képviselôk között nincsenek tisztségüknek meg nem felelô emberek, ott is vannak hibák, létezik a kiszorítosdi. Ennek hangoztatása azonban kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit a román sajtóban írnak, miszerint a románok és magyarok között is vannak szélsôségesek. A kettô azonban nincs egy súlycsoportban. Itt már ki kell mondani, hogy egyesek tudatosan vagy bûnösen tudatlanul az RMDSZ megosztásán dolgoznak. Bármennyire is csak egy érdekvédelmi szervezetrôl legyen szó, a függetleneket vagy román pártlistákon szereplôket támogatni egyet jelent szervezetünk hatékony politizálásának meggátolásával. Különösen fontos ezt tudni, tekintettel a közeledô parlamenti választásokra, hiszen most már létszükséglet elérni az 5%-ra megemelt bejutási küszöböt. Amennyiben sikerül leválasztani az RMDSZ csupán egyharmadát, parlamenti képviseletünk gyakorlatilag megszûnhet. Óriási tévedés azt hinni, hogy a hivatalból járó egy képviselettel ezt helyettesíteni tudjuk.

Annak idején a különbözô platformok az RMDSZ-en belül belsô alkotó mûhelyként alakultak meg. Elveszíthetjük az egységes fellépésben rejlô leghatékonyabb politikai fegyverünket a teljes jog és esélyegyenlôség elérése elôtt azzal, ha a romániai magyarság politikai felfogás alapján pluralizálódik. Bár még sokan úgy gondolkodnak mint én, véleményüket nem merik nyíltan vállalni. Nem elôször hívom fel a figyelmet arra, hogy mást beszélünk a folyosókon és mást a gyûléseken. Ezt igyekeztem mindig elkerülni, a Kolozs megyei RMDSZ vezetésével szembeni bírálataimat is nyíltan hangoztattam, hát ezért feltételezem — mert bizonyítani nem tudom —, hogy a megyei tanács alelnöki választásában hozott döntésben ez is szerepet játszott.

— Hogyan emlékszik vissza alprefektusi éveire?

— Amint már említettem, a helyi adminisztráció egy mesterség. Hiába voltam négy évig szenátor, ezt a mesterséget meg kellett tanulni. Az eltelt három és fél év alatt három prefektussal dolgoztam, mindegyik parasztpárti volt, és az elsô pillanattól kezdve próbáltak engem, mint alprefektust a lehetô legteljesebben marginalizálni. Ez nem egyedi eset, a kollegákkal szinte mindegyik parasztpárti prefektus ezt a taktikát alkalmazta. Sajnos a jelenlegi adminisztrációs törvény erre lehetôséget ad. A prefektúra egyszemélyes intézmény, az intézmény maga a prefektus, mindenki más csak ôt segíti. Az alprefektusnak nincs aláírási joga, egyetlen törvényesen elôírt szerepe csak mint az érdekegyeztetô tanács elnökeként biztosított. Emellett elvégezhet mindent, amit a prefektus rábíz. Az én prefektusaim olyan szerepeket ruháztak rám, mint például a környezetszennyezési szempontból az építkezési engedélyek megadását eszközlô tanács elnöke, vagy a népszámlálást elôkészítô bizottság irányítója.

Ettôl eltekintve állítom, hogy az eltelt közel négy év alatt kialakítottam magamnak egy olyan munkakört, ahol elsôsorban a megye magyar polgármestereibôl és alpolgármestereibôl álló tanács irányítására koncentráltam. Tudni kell, hogy a prefektúra nem költségvetést osztó szerv, ez a feladat a megyei tanács hatáskörébe tartozik. Minden ettôl eltérô feladatot, ami például iskolaügyre, egészségügyi ellátásra, rendôrségre, a prefektúra által irányított vezérigazgatóságok hatáskörébe tartozó feladatokra vonatkozik, legjobb tudomásom szerint úgy oldottam meg, ahogyan azt az illetô polgármesterek vagy alpolgármesterek kérték. Úgy érzem, együttmûködésünk jó volt. Emberi kapcsolataim a prefektusokkal azt is lehetôvé tették, hogy olyan kérésekben, amelyekben nem én voltam az illetékes döntéshozó, rajtuk keresztül mégis sikerült megoldani.

Nagyon sokat értünk el a román kollegák tudati változásában, és ez országos szinten is elmondható. Persze, nem eleget. De valahol ez a lassú változás a biztató a jövô szempontjából. Mire gondolok. Annak idején, amikor elôször hoztuk össze a megyében az RMDSZ színeiben megválasztott polgármesterek és alpolgármesterek önkormányzati gyûlését, még a legjobb politikai partnerek is összeesküvést, Erdély elszakítási szándékát emlegették. Ma egy ilyen gyûlés már természetesnek hat, hiszen a többi román párt is alkalmazza ezt. Tudati változást kell létrehozni román partnereinkben, és immár közhely, hogy az emberi tudat változik a leglassabban. Néha elképesztô, hogy még a legközelebbi, konvenciós politikai partnereink is mennyire másképpen értelmezik a demokráciát és mennyire ellenségesen viszonyulnak a lehetô legtermészetesebb, leglogikusabb — de úgymond — kisebbségi kérdéshez.

— A jól végzett munka elégtételével távozik a prefektúráról?

— Nem jó ezt nekem elmondani, de annak az idôszaknak a végén, amíg prefektus voltam Alexandru Fãrcas leváltása után, román részrôl is elhangzott, hogy a választásokig maradjak továbbra is ebben a tisztségben. Bár ezt a jelenlegi törvények nem tették lehetôvé, személyes sikerélményként tudtam elkönyvelni többeknek ezt a véleményét. És hasonlóan elégtételt jelent, hogy a fogadóóráimon megjelent 927 ember problémáit nagy százalékban sikerült megoldanom. Többségük magyar anyanyelvû volt, kívülrôl nézve talán kicsi, de számukra fontos problémákkal kerestek fel, és sokan sírva fakadtak, mert magyarul beszélhettek, magyarul mondhatták el panaszaikat.

— Biztosan akadnak kellemetlen emlékek is...

— Ide sorolnám a kétnyelvû helységnévtáblák Kolozs megyében való elhelyezését, hiszen akkori parasztpárti prefektusom, Fãrcas is arra az álláspontra helyezkedett, hogy az errôl rendelkezô kormányrendeletet elôbb törvényben kell megerôsíteni. Mint már említettem, a tudati változás lassú, ehhez hozzájárul a másfajta történelem tanítás is, és sokakat zavart a helységnevek magyar elnevezése elôtt a magyar szó, mint például Magyarléta, Magyarlóna, Magyarkapus, Magyarpete. Végül nem sikerült elérni, amit szerettünk volna, sok polgármester is visszafogottabb volt, félt.

— Végül azt se feledjük, hogy Buchwald Péter hét hétig prefektus is volt.

— Erre az idôszakra egyetlen említésre méltó dolog esett. Az Antonescu szobor felállítási kísérlete, amit a kisebbségügyi minisztériummal együttmûködve sikerült megakadályozni. Emlékszem, amikor ez történt, az elnöki hivatal is egyértelmûen a szobor felállításának megakadályozását javasolta, de amikor kérdeztem, hogy intézkedésemben hivatkozhatok-e rájuk is, megtagadták ezt a „nyilvános állásfoglalást". Egyedül is sikerült! Állítom, hogy mindegyik prefektus nem csupán látszólag, de emberileg is megpróbált mindent Funar felfüggesztésére. Mint tudjuk, Sãlcudean idejében ez meg is történt, de végül a bíróság(ok) visszahelyezték jogaiba. Úgy tûnik, komoly háttérrel rendelkezik. Ezért is örvendek, hogy elszigetelésére itt Kolozsváron összefogtak a politikai pártok. Ha ez valamivel korábban történik, és a román pártok egy karizmatikus ellenjelöltet állítanak idejében, az illetô megnyerte volna a választást.

— Ahogy mondani szokás, az örömbe üröm is vegyült, az elégtételt elégedetlenség csorbította. Sértôdött-e?

— Aki politikai pályára adja a fejét, ne legyen sértôdékeny. Aki egy kisebbség érdekvédelmi szövetségében politizál, annak nem szabad megsértôdni. Szeretném leszögezni, hogy azt a feladatot, amit a továbbiakban eleve magamnak szántam, a lehetô legbecsületesebben, a választóim érdekében és az RMDSZ-el csapatmunkában el fogom végezni. Kicsit sokkolt állapotban vagyok, hiszen 42 évi munka után, amely az utolsó tíz évben napi 10–12 órás állandó elfoglaltságot jelentett, nem tudom, mit kezdjek a rám szakadt szabadidôvel. Nehezen tudom elfogadni, hogy a Kolozs megyei RMDSZ-ben rám csak ilyen mértékben van szükség. Talán még örvendeni is tudnék annak, hogy az RMDSZ „káderutánpótlása" olyan jó, hogy gyakorlatilag le tud mondani személyek több éves tapasztalatáról. Örvendeni is tudnék ennek, ha a bennem levô kisördög nem figyelmeztetne arra, hogy a belsô érdekcsoportok néha olyan döntést is hoznak, hogy a megfontolt, helyzetfelmérô döntéseinek következményeit is elôre látó reálpolitizálás helyett az alternatívát nem nyújtó, úgymond csak verbális radikalizmust jelentô érzelmi politikusokkal az agresszív középszer jut elôtérbe.

Újvári T. Ildikó

Románia és Európa: szemtôl szembe

Az egyik, a mai Románia közvéleményét folyamatosan foglalkoztató probléma az a félelem, hogy az ország területi integritása sérülést szenved, illetve, hogy a román nemzettudat módosul. Ez valójában korántsem új jelenség a román nyilvánosságban. Önálló kultúraként való feltûnése óta Románia meghatározása mindig valamilyen külsô (Európa, a Balkán, a szláv területek) vagy belsô (a zsidóság, a magyar nemzetiségûek) erôvel való szembeállítás függvényében történt. 1989 után nemcsak újjáéledtek a Románia európai pozícióját vitató heves diskurzusok, hanem új problémák egész sora is felmerült. A közös kulturális emlékezet váratlan hasadásai és identitáskonfliktusai érdekes módon állították párhuzamba e kérdéseket, ily módon téve Romániát a nemzeti radikalizmustól elárasztott társadalom klasszikus posztkommunista példájává. Az 1990 utáni etnikai összetûzések által feldarabolt ex-Jugoszlávia és az 1996-ban gazdaságilag összeomlott Bulgária esetétôl eltekintve Kelet-Európában Románia a legjobb példa az általános válság és nemzeti polarizáció együttes jelenlétébôl fakadó tünetegyüttesre.

Azt szeretném sugallni, hogy az európai értékekhez való ragaszkodáson kívül létezik egy olyan többlet is, melyet a románoknak el kell sajátítaniuk ahhoz, hogy Románia egyenrangú félként szerepelhessen a nemzetközi porondon, és ugyanakkor képes legyen otthon teret adni az akár egymással konfliktusban álló politikai és intellektuális elképzeléseknek.

Erdély és ismét Erdély

Úgy tûnik, hogy az „erdélyi ügy" az értelmiségieket (akár román, akár magyar részrôl) végeérhetetlenül a hatalom legitimizálására és a konfliktusok reprodukálására indítja. Az „egységes román nemzetállam" fennállásának majd egy évszázada után még mindig él a „román", illetve „magyar" Erdély érdekében felhozott érvek kóros szükséglete. Úgy tûnik, hogy ez a régió egyaránt szolgál olyan szûrôként, mellyel a román és magyar kulturális, társadalmi és politikai ügyek megrostálhatók, és a román állam valós mûködésének barométereként.

Véleményem szerint az új európai rendszerbe való illeszkedésért tett erôfeszítéseken kívül a románoknak elsôsorban arra kellene törekedniük, hogy túllépjenek a „Nagy-Románia" szimbolikus konstrukció „megvédésének" járványként terjedô problémáján. A románok 1989 után tapasztalt identitászavarai arra utalnak — amit egyébként mindenki megkerült a téma feldolgozásakor —, hogy az ünnepelt „egységes román állam" valójában egy nagyon befolyásos, talán szükséges, ám mindenképpen halódó romantikus elképzelés. Az új évezred küszöbén a legnagyobb mértékben kívánatos annak meghatározása, hogy mit is jelent „Románia". Tekintettel a nyomasztó helyzetre, nyilvánvaló, hogy az integráció felmerülô járulékos követelményei nehezen kapcsolhatók ahhoz a Románia-képhez, mely szerint az az abszolút állam, a hatalom egyetlen letéteményese. Ezt az érvelést követve arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy létezik egy választóvonal a helyi ismeretek és reprezentációs formák, valamint az ország politikai földrajza kapcsán folytatott értelmiségi diskurzusok között. Nem meglepô az sem, hogy a nyilvánosság elé tárt számos, egymással ellentétes forgatókönyvben Erdélynek központi szerep jut, és meghatározza a románoknak az integrációról való elképzeléseit.

A homogén (tehát nemzeti) állam dialektikájának értelmében az olyan etnikailag-vallásilag heterogén területek, mint Erdély, tulajdonképpen politikailag mûködésképtelenek. Így 1918 után az újonnan alapított állam, Nagy-Románia azonnali célja a különbségek belsô szabályzása volt. Köztudomású, hogy az unió után hatalmas erôket fektettek egy olyan új koncepció kidolgozásába, melynek el kellett helyeznie Erdélyt Románia térképén, azaz Erdélyt az új állam részeként kellett integrálni. A minden román hazájaként definiált Románia-eszme hatalmasat változott 1918 után, ugyanúgy, mint a különbözô politikai és adminisztratív feladatok is, amelyeket az új államnak meg kellett oldania állandósága és törvényessége elnyeréséhez. Ugyanakkor ezek az intézményreformok már kezdettôl fogva keveredtek az ellentétes diskurzusok kulcsszavaival. Erdély reprezentálása ezt a régiót több szempontból azonosította: a) politikailag mint egy sajátos etnonacionális csoport (akár román, akár magyar) megjelenítésével, b) földrajzilag a szóban forgó nép hazájának leképezésével (akár Románia, akár Magyarország).

A tökéletes állam megteremtésének folyamata, amelyet a XIX. századi romantikus nacionalizmus indított el, olyan felforgató módon jelentkezett, hogy az ennek még egy évszá-zaddal késôbb is hatása alatt álló erdélyi románok (nem beszélve a magyarokról vagy németekrôl) mindmáig felsôbbrendûnek tekintik magukat az óromániaiaknál. Így lehetséges, hogy a román nemzetet a történelem során szerencsésebbnek bizonyult nemzetekkel intellektuálisan és erkölcsileg egyenlônek vagy ezeknél egyenesen felsôbbrendûnek tekintô hivatalos román nemzeti karakterológián belül Erdélyben feltûnt egy olyan alárendelt mentalitás, amely szimbolikusan túltesz ezen a románságképen. Ezt a különbségtételre és a kulturális felsôbbrendûség elismertetésére való törekvést transzszilvanizmusként fogalmazták meg, amely az „erdélyi lélek" vagy „erdélyi öntudat" létét feltételezi, elhatárolva ezt mind a „magyar", mind a „román lélektôl". Erdély fogalmának újradefiniálása nem csak a transzszilvanizmus híveinek kitartása miatt volt lehetséges, hanem a valaha Ausztria–Magyarország által ellenôrzött térség feltételezett közös kulturális emlékezete miatt is. Egy sajátos, a politikai mellôzés és a gazdasági egyenlôtlenség okozta sértett helyzetben az értelmiség úgy határozta meg Erdélyt, mint egy különálló régiót, saját identitással, amely nem „keleti", nem is „nyugati", egyidejûleg eltérô és magasabb rendû Románia többi részéhez képest. Ez a vélt felsôbbség olyannyira mélyen áthatotta az erdélyiek önmagukról és a többiekrôl alkotott véleményét, hogy az eltérés ma már nemcsak egy alteritista közhely, de tökéletesen alkalmazható a romániai identitás-összetûzések meghatározására is.

Diskurzusok kölcsönhatása

Az elsô és leghangosabb diskurzus szerint Románia helyzete többé-kevésbé kielégítô, és nemzeti sajátosságai elegendôk a politikai célok és történelmi tettek meghatározásához. Ez a nacionalista-kommunista álláspont — amelyet Erdélyben a kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar, Bukarestben Corneliu Vadim-Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke képvisel — igen széles hazai támogatásnak örvend a nyilvánosság elé tárt változatai és megjelenési formái miatt. A hivatalos kritikától függetlenül tagadhatatlan, hogy a román nacionalisták által használt szlogenek és populista szövegek — a leggyakoribb az „Erdély veszélyben van, elfoglalhatják a magyarok" — olyan közös pszichológiai jelenséget tükröznek, amely spontán módon jelentkezik igen sok román esetében. E szemszögbôl nézve a kommunista rendszer sikerrel járt a román psziché egységessé kovácsolásában és különbözô fundamentalista eszmék elhintésében.

A második diskurzus azt feltételezi, hogy Románia ugyan traumaként élte meg a múltjával való szembenézést, ám az elegendô garanciát jelent ahhoz, hogy demokratikus országnak tekinthessék. Nemcsak a volt kormány helyezkedett erre az álláspontra, de a jelenlegi kormányzat, az államelnök és a román értelmiség egy igen széles rétege is ezt használja kiindulópontként politikai okfejtéseinél. Ugyanakkor ugyanôk az európai struktúrákba való beilleszkedést visszafordíthatatlan jelenségként kezelik. Mindezek ellenére ez a „csoport" is az elôzôhöz hasonló nacionalista módon nyilvánul meg, amint a decentralizáció vagy a regionalizmus kérdése felmerül. Ezen anakronizmus legfrissebb példája a Kolozsvári Kiáltvány. Néhány erdélyi értelmiségi e nyilatkozattal kívánt megemlékezni a híres Budapesti Kiáltványról (1989), amelyben magyar értelmiségiek és romániai disszidensek tiltakoztak Nicolae Ceausescu kommunista rendszere ellen. 1999. június 4-én, néhány nappal a kiáltvány megjelenése elôtt érdekes fordulatot vett a történet. A román államelnök, Emil Constantinescu váratlanul a kiáltványtervezet ellen fordult, arra szólítva fel a román és magyar értelmiséget, hogy ne írjanak alá semmilyen dokumentumot, amely veszélyeztetné a román állam létét, és felerôsítené az Erdélyben dúló etnikai viszályokat. E meglepôen éretlen hivatalos állásfoglalás következtében hosszú lefolyású vitasorozat indult a román sajtóban, mindenki ragaszkodott a véleménynyilvánításhoz, és kifejezte aggodalmát afelett, hogy ilyen „szélsôségekre" sor kerülhet. Ez az egyidejûleg nacionalista (vagy kommunista) és européer típusú ambivalencia nem vonatkoztatható kizárólag Romániára, hiszen bármelyik kelet-európai ország rendelkezik hasonló mentalitású politikusokkal és értelmiségiekkel.

Az újkor kezdete óta vagy az államok törekedtek arra, hogy a területükön található eltérô kulturális-regionális csoportokat homogén nemzetté kovácsolják, vagy az etnikai csoportok próbálták kiharcolni politikai függetlenségüket, így válva önálló szereplôivé a nemzeti politikai színpadnak. Ennek következményeképpen született meg a harmadik diskurzus (természetesen ez nagymértékben kapcsolódik a fent említett esethez) amely a román perspektíva megváltozására utal különbözô európai kérdésekkel kapcsolatban. Azt emeli ki ugyanis, hogy Románia bizonyos részei, mint például a Bánság és Erdély, sokkal könnyebben illeszkednének be az európai keretekbe a történelmi hagyományok, a multietnikus együttélés és a vallási tolerancia következtében. Ily módon helyet kapnak a román pszichét illetô olyan alapvetô elgondolások is, mint az, hogy igenis létezik különbség Romániában ugyanazon nemzeti csoporton belül is, azaz úgy tûnik, hogy Európa más fogadtatásban részesül Kolozsvárott, mint Bukarestben. Elôrebocsátva a Közép-Európához való tartozás gondolatát, az erdélyi értelmiség (szerintem sikertelen) különbséget próbál tenni Románia többi, önkényesen a Balkánhoz sorolt része és saját politikai térfele között, ahol hagyományai vannak a civil társadalomnak, a parlamentarizmusnak és a politikai pluralizmusnak.

A fent említett diskurzusok közötti mindennapos harcok úgy tekinthetôk, mint az egymással versengô Európa- és Románia-elképzelések erôviszonyainak jelképes állása. E diskurzusok kölcsönhatását felmérve nem nehéz észrevenni Románia sajátos elhelyezését a térképen. Történelmileg és földrajzilag inkább a Balkánhoz tartozik, de — mint már említettem — Közép-Európa és a Balkán határvonalára kíván helyezkedni. A szimbolikus uralomért való mimetikus versengés ezen belül ütötte fel fejét, ugyanakkor meggyorsította annak az alárendelt szerepû romániai diskurzusnak a kidolgozását, amelyet én belsô orientalizmusnak neveznék.

Belsô orientalizmus: Erdély és Románia

Mint már említettük, 1989 után új erôfeszítések történtek az etnikai-nemzeti román állam mítoszának újraértelmezése érdekében. Ezzel párhuzamosan megjelent az a célkitûzés, amely a mélységes szegénységgel, bûnözéssel és hontalan, beteg gyerekekkel asszociált Románia-kép balkáni jellegének megváltoztatására irányult. Mint azt Maria Todorova jelezte, a Balkán „a történelem egyik legpejoratívabb megnevezésévé vált". Ezen elmélet eredményeképpen a jelenlegi román diskurzusokban rengeteg írásmû tárgyalja Románia Európához, tehát nem a Balkánhoz való viszonyát, egy másik mélyen gyökerezô közhelyre támaszkodva, mely szerint, ha Erdély Románia elôretolt bástyája, akkor Románia az európai civilizáció végvára a „keleti barbarizmussal szemben".

Napjaink román nyilvánosságában mindkét megjelenési forma befolyással bír. Ily módon az erdélyiek soha nem fogják önmagukat „balkanizáltnak" tekinteni, mondván, hogy ez a fertôzés csak Románia többi területén terjedt el, a bukaresti értelmiség pedig, bár elméletileg egyetért azzal, hogy a „balkáni" jellemvonások a román Weltanschauunghoz tartoznak, soha nem fogja elfogadni a román kultúra és politika kettéosztását.

A transzszilvanizmus sértetlen megôrzése annak a kikerülhetetlen ellentéteken (Erdély és a Regát, Közép-Európa és Kelet-Európa/Balkán) nyugvó dualisztikus ismeretelméletnek köszönhetô, amelynek kölcsönhatásai a viták és konfliktusok nagymérvû elszaporodását eredményezik.

Erdély mindig a versengô hatalmak és nemzeti mítoszok területe volt, ahol a helyi és nemzeti csoportok folyamatosan alkudoztak az ellenôrzés-alárendelés pozíciói felett. Ez az oka annak, hogy az erdélyi „szeparatizmus" elleni vádak sokszor megfeledkeznek egy fontos összetevôrôl. Nyolcvan év alatt olyan új, egymás fölé rendelt hatalmi viszonyok képzôdtek Erdélyben, amelyek életereje Bukarest létezésébôl fakad. Ezt a tényt nem lehet a különbözô kultúrkörök kulturális emlékezetére leegyszerûsíteni.

Egyáltalán, mit jelent nekünk Európa?

Kettôs javaslatot tettem tanulmányomban: elsôként azt, hogy Románia teoretikusan szigorúbban határozza meg viszonyát az Európa-eszme társadalmi, politikai és kulturális hagyományaihoz, másrészt hogy óvatosabb legyen, amikor a sikertelen politikai cselekedetek magyarázatául ezeket használja fel. Érvelésem bizonyára sokak számára ismerôs. Egy politikai vagy kulturális szerkezet megértéséhez felesleges a recepciótörténet fontosságát hangsúlyoznom. A jelenlegi diszkurzív toposzok tárgyalásával igyekeztem rávilágítani önnön kritikus szempontjaimra. Romániában valóban létezik egy olyan különbözôségtudat, amelyet nem szabad elhanyagolni. Egy többé-kevésbé jelképes különbség létezése az erdélyi közösségek ingadozó identitását bizonyos keretek közé foglalja, és akárcsak az egyén identitását, e közösség megjelenítését is a társadalmi és szimbolikus kölcsönhatások kényszerhelyzete hívta életre. A különbözô etnikai csoportokkal való együttélés eredményeként az erdélyiek szert tettek egy többlettapasztalatra, amelyet erôteljes érvként használnak a jelenlegi európai integrációs vitákban. Eme kinyilvánított összemérhetetlenséget figyelembe véve az erdélyi közösségeket a szimbolikus határok igen széles skálája különíti el megint, negyvenöt év után újra.

Az olyan vélekedések, mint amelyeket ezen esszében elemeztünk, határozottan a szimbolikus harc végeérhetetlenségére utalnak. Az Erdély-vitákhoz elengedhetetlenül hozzátartozó érzelmi töltet segít megértenünk, hogy a lényeg nem a „tények", hanem az, amit az emberek „tényként" fogadnak el. Az érzelmi és nemzeti hangvételtôl függetlenül Magyarország már a NATO tagállama, és néhány éven belül be fog kerülni az Európai Unióba. Magyarországnak a kommunista örökség átalakítására és a történelmi traumák túllépésére irányuló, sikeresen érvényesített politikai elkötelezettsége sokkal alkalmasabbnak bizonyult az integrációra, mint a román politikusok és értelmiség lángoló, heves nacionalista magatartása. A románoknak meg kell érteniük, hogy a világ általunk felfogott kis hazákra oszlik, amelyek mindegyike sajátosan csodálatosan elképzelt. A Kelet és Nyugat közötti végeérhetetlen tárgyalások hagyományához csatlakozva a romániai értelmiségnek el kell fogadnia, hogy Európa bármilyen jelképes újjáépítése elsôsorban egy diszkurzív feltérképezésre irányuló mûvelet. Ahelyett, hogy ezt a gondolatot próbálnák gyümölcsöztetni, többnyire eltúlozzák önnön fontosságukat, és folyton arra hivatkoznak, hogy Európa, a felvilágosodás leggyönyörûbb teremtménye, talán nem is akarja ôket.

(A Pro Minoritatéban megjelent tanulmány rövidített változata)

Marius Turda

Kolozsváron szinte fölösleges bemutatni. Mind a mai napig ismerôsök, ismeretlenek tisztelettel köszöntik utcán, piacon, bármerre jár. Nem volt könnyû felemelkednie erre a szintre, de a nehéz, és fôleg becsületes munka meghozta számára a közönség szeretetét, elismerését. Talán csak a hivatalosságok néznek kicsit el a feje fölött.

Számomra már gyermekkoromban fogalommá vált Elek Károly neve. 1935. április 6-án (pénteken reggel hat órakor — tette hozzá) született Nagykárolyban. Erre a mai napig büszke. Iskolai éveit a piarista gimnáziumban járta. Tizenkét évesen már dolgozott. Volt esztergályos, újságíró, majd újból vasmegmunkáló. Az I. C. Frimu vállalatnál koporsókat festett. Felkerülve Kolozsvárra szintén esztergályos, majd karbantartó festô lett a Herbák-gyárban. 1960 és 1991 között volt az Állami Magyar Opera tagja. Élete nem egy újságoldalt, inkább regényt érdemelne.

— Rendkívül népszerû ember vagy. Hogyan viseled ezt?

— A népszerûséget, szerintem, mindig könnyû elviselni, bár nagyon sok kell ahhoz, hogy az ember népszerû legyen. Sokáig nem is akartam tudomásul venni. Idestova negyven éve az operánál vagyok, tíz éve nyugdíjas, de azóta is szerencsémre be-behívnak. Ma már ritkábban, annál is inkább, mivel betöltöttem a 65. évet. Az operának sem nagyon van lehetôsége, szegényes pénzügyi keretbôl élnek. Visszatérve kérdésedre: ismétlem, sokszor észre sem akartam venni, hogy szeret a közönség. Most már merem ezt állítani, mert visszajelzések érkeztek a nézôtérrôl, a helymutatóktól, és nem utolsósorban a kasszásnôktôl, akik elmondták, hogy megtörtént, amikor nem én játszottam, visszakérték a jegy árát. Ez számomra elégtétel. Sok nagy elôdömtôl hallottam, hogy annál boldogabb ember nincs, mint aki azt csinálhat életében, amit szeret. Hogy az eredménye mi, hogy élhetnék egy kicsit kényelmesebben, az nem ide tartozik. Sokan mondják: hát igen, járt Amerikában, Kanadában. Bár soha ne mentem volna, vagy soha ne láttam volna, és nyugodtabb életem lenne.

— Ízes beszédeden is érzôdik, hogy nem vagy kolozsvári...

— Nagykárolyból indultam, és ez mindig érzôdött beszédemen. Annak idején, amikor a Mágnás Miskát csináltam — ez volt és maradt a legnagyobb szerepem —, nem kellett sokat hozzájátszanom, mert parasztosan jól beszéltem. Cigányt vagy parasztot tudtam a legjobban alakítani. Rengeteget dolgoztam, a festôszakmát tizenhárom-tizenégy éves koromtól húszéves koromig tanultam meg, és abban az idôben Nagykároly környéki falvakban dolgoztunk. A falusi ember közel állt hozzám, mert láttam, hogyan él, láttam a szokásait. Én nem voltam Vas megyei gyermek a Mágnás Miskában, de igyekeztem parasztgyermek maradni. Nagykároly környéki paraszt, nem más. Voltak kollégáim, akiknek mondtam: nem baj, hogy nem vagy Vas megyei, de legalább odavaló paraszt legyél, ahová való vagy, és akkor az a Mágnás nagyon jó. Mikor ide kerültem, jobban érzôdött beszédemen ez az alföldi íz, és nem is nagyon akartam én ezt levetkôzni.

— Bevallottad, hogy nem nagyon szeretsz interjúkat adni.

— Nem, mert ilyenkor be kell vallani azt, hogy milyen végzettséged van, és hiába tettem ki a lelkemet is azért, hogy a közönség elég hosszú távon megszeressen. A háború miatt nem adatott meg, hogy tanuljak, utána meg jött a kommunizmus, és nem volt rá módom. Nekem pénzt kellett keresnem. Édesapámat elvitték munkaszolgálatra, hárman voltunk otthon. Testvéreim jól-rosszul leérettségiztek. Én viszont, hozzá kell tennem, nem is nagyon szerettem tanulni. Tizenhárom évesen festeni jártam, megvolt a kis kosztom, a kis zsebpénzem, utána már nem nagyon akaródzott tanulni.

— A festésen kívül még említettél egy-két szakmát...

— Mondhatnék ötöt is. Nekem szobafestôi munkakönyvem van. Mielôtt az operához kerültem, a Herbákban esztergályosként dolgoztam, az alkatrészmûhelyben, revolverpadon. Arról is van munkakönyvem. Nekem mindenrôl van munkakönyvem, csak amit negyven évig végeztem, a táncoskomikusságról és az éneklésrôl, arról nincs. Sajnos. Nem olyan régen jártam a Brassaiban, ahol a fiam végzett, és a titkárságon kiadták az én papírjaimat, amik jó húsz-huszönöt éve bent vannak. Tudniillik én is elindultam, hogy letegyem legalább az érettségit, de abban az idôben sajnos úgy volt, hogy még a legjobb kolléga sem tûrte el, hogy helyettem is ordítson meg énekeljen, amíg az érettségimet intézem. Nem tudtam iskolába járni, mert olyan elôadások voltak, mint a Bolygó hollandi, a Mesterdalnokok, Turandott, Pikk-dáma és sok más. Az én szólamomban nyolcan vagy tízen voltunk, mégsem tudtak nélkülözni. Ennek iszom most a levét. Én soha nem számoltam a kétszavas szerepeimet, de Szabó Gyuszi után az operett-irodalom összes nagy táncoskomikus szerepeit eljátszottam. Mégis úgy jöttem el harminchat év után mint énekkari tag. Ha csak az a kevés jó volna a rossz nélkül, akkor sem kezdeném újra. Bár azt állítom, hogy annál boldogabb ember nincs, mint amikor valaki azt csinálhatja az életben, amit szeret. Én nagyon szerettem, amit csináltam. Eljöttem nyugdíjba, és húsz percig tapsolt a közönség. Azt mondom a kollégáknak: csinálják ôk is utánam, és dicsekedjenek vele. Mert én nem dicsekedhetem, hogy ötmillió lej nyugdíjam van vagy akár kettô. Nem tudok azzal eldicsekedni, hogy nyugati kocsikban száguldok, én nem tudok avval sem eldicsekedni, hogy kifizetett tömbházlakásom van, mert bérbe lakom, és ki tudja, meddig engedik. De azzal el tudok dicsekedni, hogy azt csináltam, amit szeretek. Becsülettel felneveltem két gyermeket, de úgy, hogy délelôtt énekeltem, délután meg festôként dolgoztam.

— Hogyan alakult úgy az életed, hogy végül énekes lettél?

— Lehet, hogy én is elmondtam már, de másoktól is hallottam, hogy hamarabb tudott énekelni, mint beszélni. Ez majdnem így is volt. Anyám bejárónô volt, apám suszterember, nem volt akkoriban napközi, óvodába vittek. Ott játszottunk betlehemesdit, én voltam a Jézuska. Nem tudtam még rendesen beszélni sem, de már énekeltem „betlehemi hercegecske" helyett, betlehemi hörcsögecske. Nagykárolyban ma is — hatvan év után — vannak barátok, akik „kiselek, a hörcsög"-nek ismernek. Az óvodából hazafele is énekelgettem, a szomszédok mondták: na, jön az énekes Karcsi. Mindig kaptam tôlök gyümölcsöt meg egyebeket. Négyéves voltam, amikor János vitézt énekeltem. Így ment ez tovább mûkedvelô szinten. 18 éves voltam, amikor Nagykárolyban a Csárdáskirálynôben a Bónit játszottam. Ott olyan mûkedvelôi gárda volt, amit irigyelni lehet. Ezt olyan ember tudja bizonyítani, mint Ruha Pista, aki szintén nyagykárolyi. Együtt nôttünk fel, szomszédok voltunk. Nagyon sok elôadásban játszott mint vendég, sokszor hazajött kisegíteni bennünket. Azután elvittek katonának. A katonaságnál — gondold el, még most sem tudok rendesen románul — magyar népdalénekesként bekerültem a hadsereg együttesébe. Amikor hazajöttem, visszakerültem a Herbákba. Sokszor megálltam a hirdetôoszlopok elôtt, és mondtam magamban: Istenem, ha én egyszer oda jutnék, hogy egy kétszavas szerepet kapjak! Volt ebben egy olyan — már elvált ember voltam — , hogy szerettem volna megmutatni, fennmaradok a víz tetején, mint a dugó. S hála a Jóistennek, fenn is maradtam. Ha hiszed, ha nem, ha fejre állok, C-t most is énekelek. Mégis, huszonöt-huszonhat éves koromban, négyszer vagy ötször felvételiztem, míg felvettek az énekkarba. Kidobtak az ajtón, visszamentem az ablakon. Érdekes módon, amikor fölvettek, akkor énekelni se tudtam, mert jöttem Károlyból, és végig az ablaknál ültem. Úgy lerekedtem, hogy szólni sem tudtam. Elmentem a vizsgára, és mondtam: elvtársak, engem már tetszettek hallani ötször vagy hatszor énekelni. Most nincs hangom, mert berekedtem. Akkor vettek fel.

— Kit tartasz mesterednek vagy példaképednak?

— Nekem Sárdi János az Istenem, a Máriám volt, amióta a színpadra kerültem. Imádtam ôt, és imádni fogom, ameddig élek. Mások elég sokat kritizálták, de szerintem Magyarországon nem lesz még egy olyan paraszt-bonviván, mint amilyen ô volt. Senki külföldinek nem maradt meg Kolozsváron úgy a neve, mint neki. Ô az, akit példaképemnek tartok, bár mindig tudtam, hogy még a bokájáig sem érek.

Tanulni nem tanultam, bár Mircea Breazu mester engem ingyen akart tanítani. Gyere, fiam — mondta —, semmit sem kell fizess, de hadd tanítsalak. Kétszer el is mentem, nagyszerû dolgokat mondott, amibôl én egy szót nem értettem. Amit tanultam, autodidakta módon tettem. Féltem, ha elmegyek, akkor úgy elteszik a hangomat, hogy többé nem lesz. Sokan megjárták, hogy ide tették, oda tették a hangját, és egyszer csak nem volt semmi. A táncos-komikusi pályán szégyent nem vallottam a hangommal.

— A tánc is úgy magától jött?

— Nézd, a tánccal kapcsolatban: készítettük a Rozikát. Kicsi szerep, de nagyon össze kell szedd magad, hogy valami kijöjjön belôle. Van benne egy oroszos tánc, amit én Nagykárolyból a gombgyárból hoztam. Persze a Rozika elôtt jó húsz évvel táncoltam, de betettem magamtól, hogy ne kelljen mást tanuljak. Olyan jól bejöttek azok a figurák, hogy a közönség végig tapsolt. Szabó Gyuszi nagyon jó táncos volt, ô a balettkarból került ki. Amennyivel jobban táncolt nálam, én igyekeztem annál jobban énekelni. Volt közönség, aki csak Gyusziért ment el, volt, aki csak Elek Karcsiért.

— Volt köztetek versengés?

— Nemigen volt. Gyuszi nem volt az az ember. Lehet, engem figyelembe se vett.

— Egy elég rossz perióduson is átestél.

— A színpadnak „köszönhetem", hogy idegszanatóriumba kerültem. Visszatérô depresszióval évek óta csak tornázom magam felfelé, mert ebbôl kigyógyulni nem lehet, csak megtanulni vele élni. Megmondom azt is, hogy miért a színpad a „hibás". Hiába mondják, hogy az operett egy könnyû mûfaj. Dehogy könnyû! Én olyan embert is ismerek, aki inkább hatvanszor ledirigál egy operát, mint egy operettet. Tehát nem könnyû mûfaj, hiába rúgnak belé. Két-három hónapba beletelt, míg kihoztunk egy operettet. Én végig ott ültem a nézôtéren, mert sok mindent meg lehet így is tanulni. Amirôl látod, hogy nagyon rossz, azt te nem használod fel. Nekem mindig két próba után kellett a színpadra vonulnom, és elvárták tôlem — nem azt, hogy úgy csináljam, mint a kollégám — , hogy mást csináljak, más legyek. Igyekeztem is mindig más lenni a színpadon, de ugyanakkor megmaradni annak, aki voltam. De a kevés próba utáni elôadás mind ráment az idegeimre. A családban jött egy halálozás, azután még egy, és egyszer csak szépen összeroppantam. Átvészeltem, de nem volt könnyû dolog. Viccelek, hülyéskedek, de mindig hozzáteszem: hátha még nem volnék depressziós.

— Gondolom, sokat rendezett Horváth Béla. Milyen volt vele a munka?

— Ha a falra nézel, láthatod: ott van Sárdi, Ruha Pista és Horváth Béla. A Jóisten nyugtassa, mert egy áldott jó ember volt. Szigorú volt, de ismét elmondom, amit már sokszor mondtam: mikor két próba után el kellett játszanom a Mágnás Miskát, ami nem egy kis szerep, pláné, egy ilyen Herbákos kis koporsófestônek, mondom Bélának: csak kétszer próbáltam. Erre azt mondja: tudod mit, öregem? Bedobunk a vízbe, aztán te ússzál. Igyekeztem is úszni. Ez volt az egyetlen elôadás, amit számoltam: 356-szor játszottam. Hatvanöt évesen Kovács Lenkével még eljátszottam, és nem is vallottunk szégyent.

— Nem lehet megunni?

— Soha. A 300. elôadás elôtt is éppolyan lámpalázas voltam, mint az elsô elôtt. Egyfolytában dolgoztunk az operánál, el voltunk foglalva, de megvolt a megbecsülés a közönség részérôl. Nem tudom elképzelni azt, hogy például Magyarországon elmenjek meginni egy pohár sört, és egy embert ne ismerjek. A legnagyobb fizettség, Csaba, az, hogy itt nem tudok kimenni az utcára úgy, hogy két perc alatt ne találkozzam valakivel, aki rám köszön. Az más, hogy minden tizedikbôl egyet ismerek, de boldogan visszaköszönök. Persze, ha öregségemre nem lennének gondjaim, sokkal jobb volna.

— Kedvenc pertnernôid?

— Két csodálatos ember: Timkó Edit és Kovács Lenke. De mindenkit nagyon szerettem.

— Kiváló humorodat örökölted?

— Persze, drága jó édesapámtól, aki 85 éves volt, mikor meghalt. Kis suszterember volt, de úgy képzeld el, hogy 80-on felül is C-ket énekelt. Éjjel-nappal énekelt. Életemben soha nem láttam szomorkodni vagy depressziósan. Azt sem tudták, mi az. Én sem. Azt mondják, ez úri betegség. Örökké jókedvû volt. Igaz, akkor úgy volt: ma mi van. A holnap nem érdekes. Édesanyámnak szegénynek olyan füle volt, hogy sétálni lehetett volna vele: mint a bot. De imádta a szép énekeket, bár ô egyet sem tudott.

— Véleményed szerint van jövôje az operettnek?

— Szerintem az operett mûfaját nem lehet megölni, bárhogy korbácsolják jobbról, balról. Ha a színházban van egy félház vagy akár egy háromnegyed ház, az még mindig csak egy Nabuccónak, Erkel-sorozatnak és az operettelôadásoknak köszönhetô. Tudok sok olyan embert, aki egy neki tetszô operettet havonta, sôt hetente megnéz.

Visszatérve: igenis van jövôje. Az operett örökké újjá fog éledni.

Nánó Csaba

Az absztrakt és a sajátos formákat öltô újfigurativitás, a méreteivel és harsány magakelletésével, agresszíven figyelemfelkeltô színfestés divathullámának csúcspontján egy mûvészházaspár, Lãcrimioara és Adrian Aramã új utakon indul el. És stílust teremt. A felszínesség látszatát messze elkerülve s így a könnyû sikerekrôl is lemondva évek hosszú sorának kitartó munkájával kialakítanak egy sajátos grafikai-festôi nyelvezetet, amely élesen elüt attól a bizonyos „menôs" átlagtól. A látvány elsôdlegességérôl egy pillanatra sem mondanak le, munkáik azonban rejtett szépségekkel is kecsegtetnek. Olyan belsô értékekre, finomságokra hívják fel a figyelmet, amelyek a mai rohanó világban jószerével elsikkadnak. S bár a színekkel kiteljesített formai megjelenítés vagy a vonalak modellálta színbeszéd egyértelmûen festôi-grafikai alkatra vall, a munkákat szemlélve, ott érezzük a világ mélyebb összefüggéseire, a dolgok eredetére és kölcsönhatásukra odafigyelô gondolkodót is. Innen az a sajátos jelrendszer, amelynek összetevôi többszörös elvonatkoztatás révén alakultak ki, s teremtették meg ennek a sajátosan egyéni képi megjelenítésnek az olyannyira érzékletes, tömörségében kifejezô mûvészi ábécéjét.

Az Aramã háraspár munkái halkszavú, de éppen visszafogottságukban rendkívül meggyôzô és kifejezô képi beszédükkel hívták fel magukra a figyelmet a csoportos kiállításokon, megyei tárlatokon is. A harsogó szín-és formakavalkádok közt olyan aprócska, biztos szigetet képeztek, amelyre mindig érdemes volt odafigyelni. Pár hónappal ezelôtti egyéni kiállításuk az etnográfiai múzeumban pedig a hely szelleméhez illô megvilágításban mutatta be a mûvészházaspárt. A népi kultúra értékeire odafigyelô, annak sajátos üzenetét nem annyira külsô jegyeiben, mint inkább szellemében megértô, feldolgozó és mûvészileg továbbgondoló alkotásaik sajátos szimbolikájukkal tûntek ki.

A nagy meglepetést, az eddigieknél teljesebb bemutatkozást azonban a múlt hét végén, a Mûvészeti Múzeum emeleti termeiben megnyílt kiállításuk jelentette. S bár tematikailag behatárolt tárlatról van szó — címe a Tenger — a kiállítók a mûvészi megnyilatkozások olyan gazdagságát és mélységét vonultatják fel, amely mintha még mennyiségében is igazodni látszana a végtelenséget sugalló hatalmas víztömeghez. Nem beszélve a kifejezésformák stílusban ugyan egységes, de egyedi megnyilvánulási formáiban annál változatosabb, annál komplexebb jelenlétérôl. S bár a tematika mintha egyenesen megkövetelné az erôteljesebb színekbe öntést, a tûzô nap és a mélykék tenger harsányan festôi megjelenítését, a kiállított munkák ezúttal is azon a bizonyos, évek hosszú során át kialakított, megbízható és egységes mûvészi szûrôn keresztül jutnak el a végkifejletig, a mûalkotásig, s általa a befogadóig. A mûvészházaspár felfogásában a tenger és minden, ami hozzá kapcsolódik sokkal több és sokkal kifejezôbb, sokkal mélyebb annál, mintsem, hogy azt a pillanatnyi érzelmek szülte elsô benyomás hatásaként tárják a nézô elé. Úgy tûnik az alkotókat különösen erôs szálak, bensôségesen mély kapcsolat fûzi a végtelen vizek és végeláthatatlan homok birodalmához. A lehiggadt, tartós szerelem állapota ez, amely a szürkék, barnák és visszafogott kékek sokkal kitartóbb ragyogásában fedezi fel az örök értékeket. És a sajátosan megjelenített, a végsôkig leegyszerûsített-sûrített, maximálisan tömör vonalbeszédben: szimbolisztikus jelek, képi utalások különleges grafikai jegyek, vagy hatásában olykor a keleti írásmûvészetet eszünkbe juttató, kézírással papírra vetett gondolatok hordozzák azt a mûvészi üzenetet, amelyet oly gazdagon illusztrálva mutatnak be az alkotók a kolozsvári Mûvészeti Múzeumban megtekinthetô kiállításukon.

A múlt hét végén megnyílt tárlatot Cãlin Stegerean muzeográfus rendezte, a mûvészeket és a kiállított munkákat dr. Alexandra Rus mûvészettörténész mutatta be a közönségnek.

Németh Júlia

A magyar államiság ezeréves évfordulója alkalmából Európa egyik 2000. évi kulturális fôvárosában egyidejûleg rendezett három tárlat a krakkói millenniumi magyar ünnepségsorozat csúcspontját jelenti. A lengyel közönség elsô ízben ismerkedhet meg a magyar impresszionista festôk vásznaival és a világhírû francia szobrász, August Rodin, valamint belga kortársa, Constantin Meunier szobrász, festô és grafikusnak a budapesti Szépmûvészeti Múzeumban ôrzött munkáival, illetve a XIX–XX. századforduló Magyarországát bemutató fényképkiállítással.

A tárlat legfontosabb részét — írja a Rzeczpospolita címû országos lengyel napilap — a magyar impresszionista festôk 1870–1920 között keletkezett, a Magyar Nemzeti Galéria által kölcsönzött 90 vászna képezi. A cikkíró egyetért a magyar mûvészettörténészeknek azzal a nézetével, hogy a magyar impresszionizmus különálló, a francia mesterek — Monet, Renoir — mintáitól eltérô, független mûvészeti irányzat volt. A „belle époque" Magyarországát a Magyar Nemzeti Múzeum és a Kiscelli Múzeum mintegy 130 korabeli, zömében fekete-fehér fényképe mutatja be.

Az egyik legelôkelôbb krakkói kiállítóteremben, a Mûvészetek Palotájában rendezett hármas tárlat megnyitóján igen nagy volt az érdeklôdés, mintegy ezren jelentek meg.

Megnyílt Pécsett a XVI. Országos Kerámia Biennálé, a kortárs magyar kerámiamûvészet új értékeit kétévente bemutató legrangosabb tárlat, amelyen negyvenöt magyarországi alkotó mûvei láthatók augusztus huszonhetedikei zárásig.

A vasárnapi ünnepélyes megnyitón Ovorszky Hedvig mûvészettörténész hangsúlyozta: a magyar kerámiamûvészet fejlôdésének és legújabb kísérleteinek sokszínûségét szemléltetô kiállítás nemcsak a hazai, hanem külföldi kritikusok és galériák figyelmére is méltó, mert sajátos értékekkel gyarapíthatja a mûfaj gazdag nemzetközi palettáját.

A biennálé elsô díját és a Nemzeti Kulturális örökség Minisztériumának különdíját Geszler Mária, a második díjat Dobány Sándor, a harmadik díjat Husz Ágnes vehette át a megnyitón. A Magyar Képzô- és Iparmûvészek Szövetségének különdíját Nagy Márta, a Baranya Megyei Közgyûlés különdíját Turcsányi Judit kapta.

A Pécsi Galéria Széchenyi téri kiállítótermében megrendezett tárlat mellett a galéria mélypincéjének különtermében a hagyományokat követve megnyitották az elôzô Biennálé elsô díjasának, Kádasi Éva keramikus mûvésznek „Egzotikus kert" címû egyéni kiállítását is, amelyen fehér porcelánból formált növények és virágok láthatók.

A XVI. kerámia biennálét értékelve Sárkány József mûvészettörténész, a tárlat rendezôje az MTI munkatársának elmondta: a két évvel ezelôtt szereplô alkotók fele kicserélôdött ugyan, de a biennálé így is jobbára a mûfaj középnemzedékének bemutatója, hiányoznak a fiatal és az idôsebb mûvészek munkái.

Elôbbiek a pályakezdés gondjai elôl meghátrálva gyakran kénytelenek a keramikusok nehéz kenyerénél könnyebb megélhetést keresni, mert a porcelángyárak egyre kevesebb tervezôt foglalkoztatnak, utóbbiak pedig belefáradnak a mûfaj hazai piacán mutatkozó kereslethiány okozta helybenjárásba.

Az átmeneti helyzeten a nyugatiakhoz hasonlóan mûködô magángalériák hazai hálózatának kialakulása segíthet, amely megnyitja az érvényesülés útját a legtehetségesebb mûvészek számára— fûzte hozzá a szakember.

Ilyen egyebek között, a fennállásának tizedik évfordulóját a biennálé megnyitása napján ünneplô pécsi Parti Galéria is, amely rendszeres bemutatkozási lehetôséget kínál a magyar képzômûvészet legifjabb nemzedékeihez tartozó alkotók számára.

A kormány 1999 végén döntött az Országos Gyermekjogvédelmi Ügynökség létrehozásáról. Az ügynökség feladata mind az egészséges, mind a beteg, állami gondozásban levô gyermekek feletti gyámkodás lett volna, valamint a kiskorúak családtípusú egységekben történô elhelyezése, ami a gyermekek személyiségének kibontakoztatására adhatna lehetôséget. Az ügynökség létrehozására vonatkozó kormányrendelet azonban ellentétekre, lemondásokra adott alkalmat.

Egységben az erô (?)

A kiskorúak gondozási rendszerének reformjára a múlt év nyarán két alternatíva létezett. A Központi Közgazdálkodási Hivatal javaslata szerint a Fogyatékos Személyek Államtitkárságának egyesülnie kellett volna a Gyermekvédelmi Hivatallal, amibôl egyetlen, kis- és nagykorú állami gondozottakkal foglalkozó intézmény szülessen. A másik javaslat éppen a Gyermekvédelmi Hivatal részérôl jött, és a hivatal megerôsítését célozta, a reform kiteljesítése érdekében. A kormány ellenben egy harmadik utat választott: a Gyermekvédelmi Hivatal újjászervezésébôl létrejövô egyetlen intézmény, az Országos Gyermekjogvédelmi Ügynökség tetôje alatt egyesítette az állami gondozási hálózatot. Ez az intézmény kell átvegyen az Oktatásügyi Minisztériumtól, az Egészségügyi Minisztériumtól és a Fogyatékos Személyek Államtitkárságától mintegy ötvenezer, 237 központban gondozott fogyatékos gyermeket. A döntéssel elégedetlen Cristian Tãbãcaru, a Gyermekvédelmi Hivatal vezetôje lemondott, annak ellenére, hogy a Parasztpárt ôt jelölte az újonnan létrehozott intézmény élére. Az ügynökség közvetlenül a kormány fennhatósága alá került; errôl a PHARE romániai koordinátora, Simon Mordue azt nyilatkozta, hogy „a gyermekek számára létrehozott, európai pénzekbôl finanszírozott programokat véghezvivô Országos Gyermekjogvédelmi Ügynökséget a Munkaügyi Minisztériumnak kellett volna alárendelni, de Romániának jogában állt másképp döntenie". A Román Örökbefogadási Bizottságot az Igazságügyi Minisztériumnak kellett volna alárendelni annak érdekében, hogy ne ismétlôdhessenek meg az utóbbi években, az állam által nem ellenôrzött, hagyományos szempontok szerint történt örökbefogadásokkal kapcsolatos visszaélések, ám a bizottság a Gyermekjogvédelmi Ügynökség befolyása alatt maradt.

A minisztériumok akadékoskodnak

Az ügynökség védôszárnyai alá kerülô 237 állami gyermekgondozási egység listáját már kezdettôl fogva megkérdôjelezték az Oktatásügyi és az Egészségügyi Minisztérium, valamint a Fogyatékos Személyek Államtitkárságának képviselôi. Az államtitkárság kifogásolta, hogy a listán szereplô központokban sok esetben több a felnôtt, mint a gyermek, az Oktatásügyi Minisztérium a speciális iskolák kettôs alárendeltségének tarthatatlan mivoltát húzta alá, az Egészségügyi Minisztérium pedig az orvosi kezelés alatt levô gyermekeknek a kórházakban történô gondozásának szükségességére fektette a hangsúlyt. A három intézménynek a gondozási rendszer egységesítésének gondolatával szemben tanúsított ellenszenve annál nagyobb volt, hogy az ügynökség által átvett gyermekek számával arányosan bizonyos pénzösszegek is irányt változtatnak. Anélkül, hogy ez világosan kinyilatkoztatásra került volna, a három intézmény vezetôi azt sugallták, nem bíznak abban, hogy az ügynökségnek utalandó pénzt az illetékesek az eredeti célokra fogják felhasználni.

Az ügynökség létrehozása után néhány hónappal még semmilyen elôrelépés nem történt a kiskorúak gondozási rendszerének reformja érdekében, habár már létezett az anyagi és jogi háttér. A gyermekgondozási intézmények áthelyezésének szabályrendszere kialakult, az áthelyezéshez szükséges összegek rendelkezésre álltak, de az ügynökség fônöke, Vlad Romano nem volt a vezetése alatt álló intézmény védôszárnyai alá kerülô gyermekek számát meghatározó adatok birtokában.

Néhány hónapos késéssel a szakértôk felértékelték a gyermekgondozási intézményeket, áthelyezésük érdekében. Elméletileg, az ügynökség területi emberei és a fentemlített minisztériumok képviselôi közös nevezôre jutottak az áthelyezés kérdésében, de semmilyen protokollt nem írtak alá. A halasztások oka mind az illetô intézmények igazgatóinak, mind az alkalmazottaknak az akadékoskodása, de szerepük volt a már választási kampányt folytató helyi hatóságoknak is. „Könnyebb a választókat útépítési ígéretekkel megnyerni, mint ha azt mondják nekik, a pénzüket a nehéz helyzetben lévô gyermekek gondozására fordítják" — nyilatkozta áprilisban Mariana Stoica képviselô, akkor a gyermekjogvédelmi intézményegyesítésre vonatkozó, Európai Uniós ajánlások gyakorlatba ültetését monitorizáló Európai Integrációs Bizottság vezetôje.

Dugdossák a gyermekeket

Az embereknek alapos okuk van tartani a változásoktól. Az ügynökségnek való alárendeltséggel egyidôben a gyermekgondozási intézmények már nem ellenôrizhetik a pénzösszegek útvonalát, mivel a pénzösszegekkel kapcsolatos döntések a területi gyermekgondozási intézmények kezében vannak. Másrészt, az ügynökség át szándékozik alakítani a fennhatósága alá kerülô intézményeket elhelyezô központokká, ahol a gyermekek megtanulnak családi keretekben élni. Ez viszont a kiskorúakkal szembeni teljes attitûdváltoztatást és a személyzet kirostálását feltételezi, az új körülményekhez nem illeszkedô alkalmazottak szabadságolását. Emiatt sok esetben az igazgatók és alkalmazottak összefogtak intézményeiknek az ügynökség hatáskörébe történô áthelyezésének meghiúsítására. A bukaresti Caraiman kórházban ötven fogyatékos gyermeket egyik osztályról a másikra költöztettek, így bizonyítva, hogy a gyermekek hiányában a kormányrendelet tárgytalan. Több ilyen helyzet alakult ki az országban, mígnem az ügynökség vezetôségében tudatosult, nem csupán áthelyezési protokollokat, hanem a dugdosott, ide-oda költöztetett gyermekek sorsát feltáró vizsgálatokat is véglegesítenie kell. Az állapotok tisztázása végett az ügynökség minden áthelyezési procedúra külön feltérképezését célzó eljárások és tárgyalások taktikáját alkalmazta, és nem fordult közbenjárási kérelemmel a kormányfôhöz vagy az államelnökhöz. Vlad Romano és csapata megértették, a miniszterek — bármennyi befolyással és tekintéllyel rendelkeznének is — nem képesek ellenôrzésük alatt tartani a területi intézményeket. Másrészt, a helyhatósági választások közelsége miatt a területi problémák csupán a választási nyereség ferdítô tükrében kerültek terítékre.

Az ostor még nem csattant

Az ügynökségnek távlatilag nem csak az állami gondozásban lévô gyermekek védelmét kell vállalnia. A több mint 30 javítóintézet a gyermekeknek a társadalomba való beilleszkedését célzó intézkedések hiányában nem tesz egyebet, mint dúsítja a bûnözôk amúgy is tekintélyes sorát. Másrészt a gyermekekkel szemben elkövetett visszaélések büntetését szabályozó törvények túlságosan engedékenyek. Ennek megváltoztatására a, kormánykörökben tekintélynek örvendô szervezet nyomására lenne szükség.

Ami a miniszterelnöknek a július 14-én lejáró ultimátumát illeti, nehezen hihetô, hogy ez hirtelen felelôsségérzetet keltene több tíz, a székét és kiváltságait féltô iskola- és kórházigazgatóban, annál is inkább, mert közvetlen kényszerítô intézkedéseket nehéz a kormányfôi tisztség magasságából foganatosítani.

A pénz még nem minden

Az ügynökség mind ez idô alatt egy 25 millió euro értékû, Európai Uniós támogatást igyekezett kicsikarni a gyermekgondozási rendszer reformját finanszírozandó, mivel az ügynökség a korábban kapott összegeket az elmúlt évek során keletkezett rendszerbeli hiányok pótlására fordította. A remények szerint legkésôbb idén ôsszel a pénzösszegek megérkeznek. Az államkassza jelentôs, 4000 milliárd lejes nagyságrendû összeget bocsájt a reformintézkedéseket foganatosító ügynökség rendelkezésére, amihez még hozzáadódik a helyi hatóságok költségvetésébôl kikerekedô 2400 milliárd lej, valamint a külföldi kölcsönökbôl származó 222,8 milliárd lej.

A hatalmas finanszírozási összegek ellenére, több mint hat hónappal az ügynökség megszületése után nagyon szerény mértékû elôrelépés történt, és a gyermekek állami gondozása továbbra is négy központi intézmény hatáskörébe tartozik. Mugur Isãrescu kormányfô július elején felkérte az illetékeseket, rövid idôn belül tisztázzák a gyermekgondozási intézmények átruházásának kérdését, ellentétes esetben felelôsségre vonásukat helyeze kilátásba. Az ügynökségnek az európai szervezetek nyomására történt létrehozása csupán szükséges, de nem elégséges feltétele volt

a gyermekgondozási rendszer megreformálásának, ehhez konkrét terminusokhoz és Románia külföldi monitorizálására van szükség.

Inaktelke a Nádas jobb oldali mellékpatakának, a Nádasdaróc falunál beömlô Hasznos-pataknak a forrásvidékén, több kis patak összefolyásánál terül el. Elsô említése dokumentumokban 1270-bôl maradt fenn Inaktelke néven. Lakói szinte mind magyarok, és a reformáció óta többségében reformátusok.

A falu látszólagos földrajzi elszigeteltségét a múlt században a Nagyvárad–Kolozsvár vasútvonal, valamint az Egeresen beindult bányakitermelés feloldotta. Ma már a jellegzetes tornácos faházak mellett sok a többszintes tégla-beton lakó- és gazdasági épület. Az új házak tiszta szobái még ôrzik a festett bútorokat és a kalotaszegi ruhákat.

Az elmúlt héten háromnapos rendezvényen emlékeztek meg az elôdök fáradságos, dolgos munkával eltöltött életérôl, Istenben és hitében való kitartásáról.

Bálint Ferenc inaktelki lelkipásztor immár második alkalommal gyûjtötte falujába és temploma köré a református hívek sokaságát, nemcsak a helybélieket, hanem magyarországi testvérgyülekezeteket is.

— Mi adott alkalmat az idei találkozóra?

— Az idén az események sûrûsödtek. A Magyarok IV. Református Világtalálkozó, a kalotaszegi egyházmegyei rendezvények, a millenniumi ünnepségek mind alkalmat szolgáltattak a mi találkozónkra is, de ami számunkra igen nagy jelentôséggel bírt, az tájházunk felavatása volt.

— Az inaktelki református parókia három magyarországi gyülekezetet is testvérének mondhat. Mikor kezdôdött a kapcsolatteremtés?

— l989–l990-ben, mikor régi balatonfüredi barátunk, Pék József és az akkori lelkipásztor adományaikkal és bátorító, biztató szavaikkal felkeresték falunkat, akkor indult egy olyan mély, emberi kapcsolat, amely más Veszprém megyei vidékre is tovább gyûrûzött. Így köszönthettük körünkben Németh Gyula esperest, balatonkenesei lelkipásztort és az ott mûködô dalkör tagjait, a balatonfüredi Miklós Ferenc lelkipásztort, akirôl azt is tudni kell, hogy háromszéki születésû, valamint az aggteleki Hangó Istvánt és gyülekezetének néhány tagját.

— Három napon keresztül helyt kellett állni rendi fogadásban, vendégszeretetben, kik álltak a tiszteletes úr mellé?

— Egyházunk presbiterei és a falu lakói, kiknek ezúton is meg szeretném köszönni a segítséget. A külföldi vendégeket ugyanis a falubeliek szállásolták el. Ôk voltak azok, akik segítettek a szombati ünnepi ebéd összeállításánál, valamint a már tetô alá került vendégházban elszállásolt meghívottak háromnapos ellátásában.

— Az elsô ilyen jellegû találkozót l996-ban rendezték meg. Mennyivel nyújtott többet az idei rendezvénysorozat?

— Az elsô találkozó már kialakította a baráti kapcsolatokat a testvérgyülekezetek tagjai közt, ami igen eredményesnek bizonyult, hiszen asszonykórusunkkal mi is vendégeik lehettünk. De az idén igyekeztünk olyan kulturális eseményeknek helyt adni, ami hasznára válhatott mind vendégeinknek, mind a helybélieknek. Váradi Péter Pál fotókiállítása, Gyarmathy Zsigáné könyvének bemutatása, kis könyvesstandunk mûködtetése, a kolozsvári tudományegyetem tanárainak elôadásai, a közbeékelt mûvészeti mûsorok mind gazdagították, és remélem, feledhetetlenné tették 2000 július második vasárnapjának hét végét. Hiszek abban, hogy jövôre — és a következô években is — újra találkozunk, ugyancsak július második vasárnapjának hét végén.

Aki menteni

próbálta

a még menthetôt

Bálint Erzsébet asszonynak végre teljesült az álma. 2000. július 7-én felavatták az inaktelki tájházat, melynek anyagát több évi áldozatos munkával gyûjtötte össze.

— Miként született meg egy múzeum létrehozásának, vagy egyáltalán a még megmaradt régi kalotaszegi emlékek mentésének ötlete?

— A gyûjtés gondolata a 90-es években kezdett foglalkoztatni. Helyettes óvónôként dolgozom a faluban, és olykor kitekintve az óvoda ablakán, láttam, miként pakolják meg szekereiket a cigányok mindennel, ami külföldi felvásárló felé értéket jelent. Talán — gondoltam — mire az a sok régi tárgy, szôttes, varrottas, viselet új gazdára lel, a forrást elfeledik, csak annyi marad meg tudatukban hogy valahonnan Erdélybôl valók, de hogy az magyar, szász vagy román emlék, azt nem biztos, hogy tudni fogják. Férjemmel összedugtuk a fejünket és megbeszéltük, mikén lehetne ezt megakadályozni. Ekkor kezdôdött el gyûjtômunkám. Elôször az asszonyok nem értették, miért érdekel engem egy már régen kidobott, padláson heverô cserép, munkaeszköz, bútordarab. Lassan azonban kezdtek ráébredni, hogy bizony sokszor egyedi példányok tulajdonosai, és behozták a gyûjteménybe. Az egyre szaporodó darabokat lakásunk garázsában gyûjtöttük össze. Itt is került elôször nyilvánosan bemutatásra.

— Hogyan sikerült végleges helyet találni az immár több mint háromszáz darabból álló gyûjteménynek?

— A telket és a házat, ahol múzeumunkat megnyitottuk, eladták. Ekkor pályázatot írtunk az Illyés-alapítványhoz, de mivel az idô sürgetett, és még volt más érdeklôdô is, magyarországi testvérgyülekezeteink hitelezték nekünk a szüséges összeget. A ház két szobából áll, de hozzátartozik egy nagy udvar és egy hatalmas csûr. Az összegyûjtött darabok kiállításában Gazda Klára egyetemi tanár és tanítványai segítettek szakmai tanácsukkal. Felhívták a figyelmemet a még hiányzó darabokra, és ami kellemes meglepetés volt számomra, hogy néhány nap alatt az asszonyok a múzeum rendelkezésére bocsátották ezeket.

— Mik a további tervek?

— Elsôsorban gyarapítani a gyûjteményt, fôleg a szabadtérit, mert hely az van bôven. Ugyanakkor megfogalmazódott ifjúsági táborok szervezésének gondolata is, hisz itt a nagy kert, a csûrt pedig nyári laknak lehetne kiépíteni. Persze, ezek egyelôre csak szép álmok, de mint mindenhez, ide is pénz kell. Én azonban hiszem, hogy az idô lassan mindent megold. Az a tény, hogy megtörtént a szalagvágás, nem kisebb személyiség, mint Cseh Zsolt Magyarország kolozsvári konzulja segítsége. A falunak van egy olyan látványossága, amiért érdemes lessz Inaktelkére jönni!

A példa

A tájház avatóünnepségére eljött Fekete Pali Pista János, Egeres új polgármestere, és szülôfaluja, Bogártelke üdvözletét tolmácsolta. Amikor az ünnepségre való elôkészületek elkezdôdtek, még nem volt polgármester, így közvetlenül nem tudott segítséget nyújtani a szervezésben. Mindezek ellenére a továbbiakban — mint azt lapunknak nyilatkozta — hajlandó együttmûködni minden olyan rendezvénnyel, amely nyitást jelent kifelé. — Senki ellen nem vétkezünk az által, ha igyekezetünk minél jobban megismertetni értékeinket, úgy, ahogy mi is készek vagyunk mások kultúrájával, hagyományaival megismerkedni. Csak az vész el, amirôl lemondunk.

A mai nap — mondotta — egy olyan pozitív példa, melyet minden falunak követnie kellene.

Horváth Gyöngyvér

Ülésezett az RMDSZ ügyvezetô elnöksége

Pénteken ülésezett az RMDSZ ügyvezetô elnöksége. A testület két határozattervezetet fogadott el. A képviselôk és szenátorok jelöltállításáról, valamint az RMDSZ országos kampánystábjának a létrehozásáról. A határozattervezeteket a jövô hét végén tartandó Szövetségi Képviselôk Tanácsa elé terjesztik. Ugyanakkor elôkészítették a július 21-én Sepsiszentgyörgyön megrendezendô önkormányzati tanácskozást, melynek témája a mezôgazdasági földterületek és erdôk tulajdonjogának visszaállításáról szóló törvény alkalmazása.

Magyar történelem szak levelezôi tagozaton

Az új magyar levelezôi történelem szakra is be lehet iratkozni, a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia karán. A beiratkozás, a vizsgarendszer, a tanmenet rendje megegyezik a nappali tagozatéval. A magyar tannyelvû levelezôi tagozaton 40 hely várja azokat, akik munkahely mellett szeretnék elvégezni az egyetemet.

Kolozs megye községei Internet-hálózaton

Kolozs megye községeit a közeljövôben feljuttatják az Internetre, megkönnyítve ezáltal az információs rendszerhez való hozzáférést — közölte a Mediafax. A hírhálózat kibôvítése a községekben egy igen fontos lépés, és a priorítások szempontjából az elsô helyen áll. Kerekes Sándor, a megyei tanács elnöke elmondta: a községekbe olyan számítógépes hálózatot szándékoznak bevezetni, amely a helybéli vezetôséget összeköttetésben tartja a megyei tanáccsal. A hálózat bevezetését legkésôbb két hónap alatt el kell végezni — nyilatkozta Kerekes Sándor. Ugyancsak a sürgôsségi programban szerepel 54 község telefonösszeköttetésének létrehozása, illetve a meglévôk feljavítása.

Elégedett az EBESZ küldödte

Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) kisebbségi fôbiztosa elégedett volt a Babes–Bolyai Tudományegyetemen szerzett tapasztalatokkal — jelentette ki Serban Agachi, a kolozsvári egyetem kancellárja. Max van der Stoel pozitívan bírálta el az új Chartát. Javaslatait belefoglalták a Babes–Bolyai Tudományegyetem Chartájába (BBT) Max van der Stoel javaslatára, ez év ôszén nemzetközi összejövetelre kerül majd sor. Az újabb találkozón megbeszélik a javaslatokat, ugyanakkor az összejövetel kitûnô alkalom lesz más multikulturális egyetemek képviselôivel való találkozásra és az eszmecserére.

A napokban véglegesítették a határon túli magyarok magyarországi jogállását szabályozó, úgynevezett státustörvény koncepcióját. Tervek szerint a nyár vége elôtt az Orbán-kabinet asztalára kerül és még az idén az országgyûlés elé is. Budapest várja a határon túli magyar szervezetek javaslatait arra vonatkozóan, hogy kik legyenek a státustörvény kedvezményezettjei.

A véglegesített elképzelést megtárgyalta a Magyar Állandó Értekezlet hat szakbizottsága, a kül-, a bel- és az igazságügyminiszter, véleményezték a határon túli magyar szervezetek vezetô tisztségviselôi. A koncepció kormányzati jóváhagyását követôen a magyar országgyûlés várhatóan novemberben tárgyalja az immár törvénytervezet formáját öltô elképzelést.

A most elkészült koncepció nem határozza meg, hogy mely személyek tartozhatnak a törvény hatálya alá. Annyit rögzít, hogy a jogszabály a kárpát-medencei, és nem a nyugati magyarságra vonatkozik. Kidolgozói egyetértenek abban, hogy a határon túli magyarok ügyeiben a határon túli magyar szervezetek illetékesek dönteni. Az elképzelés szerint ezen szervezetek által létrehozott bizottságok tesznek majd ajánlásokat — meghatározott kritériumok alapján — a magyar kormánynak arról, ki tekinthetô a státustörvény alanyának. Budapest most várja a határon túliak javaslatait arról, melyek legyenek ezek a kritériumok. Magyarországi álláspont szerint a törvénynek a szabad identitásvalláson kell alapulnia, nem a kirekesztésre, hanem a befogadásra kell törekednie. A kérdésben a Magyar Állandó Értekezlet októberre összehívott következô ülése dönt.

Szabó Tibor, a státustörvény kidolgozásának koordinációját végzô Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) elnöke a magyarországi sajtónak nyilatkozva ismertette a véglegesített koncepciót. A körvonalazott kedvezmények a szülôföldön való maradást ösztönzik. Vannak olyan jogosultságok, amelyeket a szülôföldön lehet igénybe venni — ilyen például a magyarországi felsôoktatási intézmények kihelyezett tagozatain való tanulás, egyes szociális jellegû juttatások —, s vannak olyanok, amelyeket Magyarországon. Hogy mibe fog kerülni a státustörvény a magyar költségvetésnek, az a kodifikáció során derül ki — mondta. A HTMH-elnök szerint összességében nem többe, mint amennyit ma költ a magyar kormány a határon túliak támogatására: ez 3–3,5 milliárd forint évente.

(g)

A Szövetség Romániáért (SZR) párt tegnapi Országos Tanácsa Teodor Melescanut ellenszavazatok nélkül jelölte hivatalosan az államfôi tisztségre, és felhatalmazta a pártvezetôséget a Nemzeti Liberális Párttal (NLP) folytatott koalíciós tárgyalások révbe juttatására. A végleges döntésre azonban csak szeptember elején kerülhet sor. Az ülésen felszólaló Gheorghe Tinca nehezményezte, hogy egy, a liberálisokkal történô esetleges fúzió által az SZR elveszítené identitását. Mihai Erbasu kijelentette: egyesítés esetén kilép a pártból. Teodor Melescanu felszólalásában ragaszkodott államelnöki jelöltségéhez, és kijelentette, amennyiben nem jön létre szövetség a liberálisokkal, az együttmûködés nem kizárt a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjával (RTDP) sem.

A Nemzeti Liberális Párt Központi Állandó Bizottsága tegnap, a párt megyei szervezeteinek vezetôivel tartott egyeztetések után, valamint a Szövetség Romániáért párt Országos Tanácsának közleményét figyelembe véve döntött az NLP ma összeülô Országos Tanácsa elé terjesztendô választási koalíciós ajánlás változatáról. Emlékeztetôül: a liberálisok az Országos Tanács mai üléséig halasztották szövetségi politikájukról szóló döntésüket, amire három lehetôség áll fenn: az SZR-rel való választási szövetség, esetleges fúzió, a külön listákon való szereplés, vagy a Keresztény-Demokrata Nemzeti Parasztpárttal (KDNPP) és a Jobboldali Erôk Szövetségével (JESZ) együtt a jobboldal összefogását célzó koalícióban való részvétel. Az NLP elnöke, Mircea Ionescu-Quintus elôzetesen úgy nyilatkozott, véleménye szerint a Központi Állandó Bizottság a Szövetség Romániáért párttal való társadalmi-liberális beállítottságú koalíció változata mellett dönt. Amennyiben mégsem születik ilyen döntés, akkor a külön, saját államfôjelölttel való indulás a legvalószínûbb. Az utóbbi változatot a párt alelnöke, Valeriu Stoica igazságügy-miniszter nem támogatja, mert a szövetség esetében nagyobb esélyt lát a választások megnyerésére.

A 47 megyei NLP-szervezetbôl 39 az SZR-rel való szövetség gondolatát támogatja. A koalíciót támogató megyei szervezetek vezetôi kijelentették, nem kizárt, hogy amennyiben az Országos Tanács mai ülésén nem döntenek pozitívan a szövetség felöl, a párt rendkívüli kongresszusának összehívására kerül sor. Lapzártakor az Állandó Bizottság ülése még tartott.

Nem tartja teljesen megnyugtatónak azt, amit a nagybányai Aurul vállalat telephelyein látott Gönczy János, a Tisza–Szamos Kormánybiztosi Hivatal vezetôje, aki magyar környezetvédelmi szakemberekkel csütörtökön tájékozódó látogatást tett Máramaros megye székhelyén és környékén.

A látogatás végén Montskó Éva, a kormánybiztos szóvivôje a román illetékesekkel folytatott megbeszélés után a magyar szakértôk helyszíni tapasztalatairól elmondta: lehetôséget kaptak arra, hogy megnézzék az Aurulban alkalmazott technológia valamennyi lépését. Ez gyakorlatilag három fô fázisból áll: az egyik az elôkészítô tározás, a másik a ciánlúgos eljárás, a harmadik a meddô anyag tározása a nagybozintai telephelyen, ahol az év elején a Tisza ciánszennyezését elôidézô katasztrofális gátszakadás történt.

A látottak-tapasztaltak után a magyar kormánybiztos úgy fogalmazott, hogy a környezeti biztonság és a Szamos–Tisza régiónak a biztonsága szempontjából a technológia harmadik fázisának színhelyéül szolgáló nagybozintai tározó a kulcsfontosságú. A technológia csak annyiban, amennyiben a tározóból kikerülô anyagok veszélyeztethetik a környezeti biztonságot.

A szakértôi tárgyalások jó légkörben és a konstruktív együttmûködés jegyében zajlottak — mondta a szóvivô. A magyar kormánybiztos benyomása szerint a román fél is közös érdekként kezeli a kérdést, tisztában van azzal, hogy nemcsak a szomszédok, hanem a saját biztonsága is kockázatos, ha nem sikerül minden kellô feltételt és körülményt biztosítani a vállalat telephelyeinek üzemeléséhez. Ezzel kapcsolatban a magyar szakembereknek nagyon sok új adatot és elképzelést volt módjukban megismerni.

Montskó Éva szerint a tárgyalások végén a kormánybiztos nem fejezte ki teljes megnyugvását a látottakkal kapcsolatban, magyarázatképpen hozzáfûzve: a nagybányai vállalat a román környezetvédelmi minisztérium elôzetes engedélyezési eljárása alapján mûködik most, próbaüzemként jelölve a mûködési fokot. A helyiek tájékoztatása szerint ez 30–60 százalék közötti kapacitással történô üzemelést jelent. De a vállalat vezérigazgatója azt mondta, ez nem jelenti azt, hogy esetenként és alkalmanként ennél nagyobb kapacitással nem dolgoznának, mert a technológia ellenôrzéséhez szükségük van nagyobb kapacitású üzemelésre is.

A román fél beszámolt arról, hogy bizonyos biztonsági intézkedéseket már megtett. Ezek egyike egy olyan szivattyú-rendszer beállítása, amelyet a bozintai tároló vízmennyiségének kritikus színt fölé emelkedésekor helyeznek mûködésbe. A tározó jelenlegi kapacitása még a legnagyobb esôzések esetében is biztonságos — mondták a román szakemberek. Nagybozintán most is folyik a munka, a román illetékesek a gátkorona további magasítását ígérik, holott — mint mondták — már most is eléri a szükséges magasságot. A töltés szélesítése is folyik.

Mindennek ellenére a magyar kormánybiztos úgy fogalmazott: mivel az a gátépítési technológia, amit alkalmaznak, nem tartozik a biztonságos eljárások közé, „nem nagyon boldog" attól, amit a helyszínen látott. Végül Gönczy annak az óhajának adott hangot, hogy a látottak, hallottak, valamint a kapott adatok áttekintése után újabb látogatást szeretne tenni a vállalat telephelyein. A román partnerek ebbe, elvben, beleegyeztek — mondta Montskó Éva, a magyar kormánybiztos szóvivôje.

Gönczy János: Nyugtalanító az Aurul helyzete

Jelenleg még nincs megoldva a környezetvédelmi biztonsági probléma, de van remény, hogy lesz megoldás rá — így összegezte nagybányai tapasztalatait Gönczy János, a Tisza–Szamos Kormánybiztosi Hivatal vezetôje, aki magyar szakértôk kíséretében tájékozódó látogatást tett csütörtökön az Aurul ausztrál–román vegyes vállalat üzemi telephelyein.

Tapasztalatairól nyilatkozva a magyar kormánybiztos leszögezte:

— A románok létrehoztak egy szakértôi társaságot, amelynek az a feladata, hogy dolgozzon ki olyan feltételeket, amelyekkel — ha teljesülnek — biztonságossá lehet tenni az Aurul és a hozzá hasonló bányaipari feldolgozó üzemek mûködését. Ez azt jelenti, hogy nagy lépést tettek a környezeti biztonság érdekében. Maga a vállalat valamilyen kapacitással dolgozik, de nem tudjuk, hogy mekkorával. Ehhez a kapacitáshoz igazítják annak az ülepítô tónak az állapotát és kapacitását, amely a szennyezést okozta. A mostani üzemmóddal tesztelik azt, hogy késôbb hogyan kell majd eljárni. Ezt ôk nekünk nagyon hivatalosan és nagyon komolyan mondták.

— Amit mi láttunk: az ülepítô tározónál új rendszert vezettek be. A tározóba viszonylag kevés vizet és viszonylag alacsony koncentrációt engednek be. A céljuk az, hogy a ciánkoncentrációt csökkentsék, és az ülepítôbe csak a minimálisan szükséges ciánoldatot engedjék be. Különbözô biztonsági rendszereket építettek és építenek még be, hogy minden mûködjön — mondta a kormánybiztos.

— A magyar igény az, hogy kevés és alacsony koncentrációjú oldat legyen ebben a tóban, a gátak, a védômûvek biztonsága garantálva legyen. Ezzel teljesen egyetértenek a román és az ausztráliai szakemberek és illetékesek is, és a technológiát ehhez akarják igazítani.

— Összegezve: tény és való, hogy sokat, lényegesen többet tettek és terveznek tenni, mint feltételeztem. Hogy meglesz-e minden, amit terveznek, azt még nem tudhatjuk — mondta Gönczy János.

— Mi elmondtuk: vissza fogunk térni egy-két hónap múlva, tehát folyamatosan figyelni fogjuk az itteni történéseket. Közös érdekünk, ebben a románokkal teljesen egyetértünk, hogy vizeink tisztasága, környezeti biztonsága szavatolt legyen — hangsúlyozta Gönczy János, de hozzátette: mindezek ellenére nem teljesen nyugodt. Mint kifejtette: azért nyugtalankodik, mert az egyik — a román — oldalon tényleg nagyon sok jóakaratot, tenniakarást látott, a másik — az ausztrál — oldalon viszont a pénz beszél. Az ausztrálok valószínûleg olcsó technológiát akarnak megvalósítani. — Ezzel kapcsolatban a mai tárgyaláson olyan benyomás alakult ki bennem, hogy erre most már a románok is rájöttek, és ez a felismerés munkál bennük, amikor el kell dönteniük, hogy miben és mennyiben vállalják a partnerséget ebben a törekvésben — mondta a magyar kormánybiztos.

Az utcai pénzváltóknál a forint 76/80, a márka10 200/10 400, a dollár pedig 21 300/21 600 lejbe került.

[Vissza az Szabadság honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]